„A kezdet roppant kényes időszak”, ahogy Irulan hercegnő rebegi fátyolos hangján a Dűne nyitójelenetében. Úgy is mondhatnánk: minden kezdet nehéz, de ez nem teljesen igaz, hiszen a kezdethez mindig hozzáad valamit a felfedezés öröme, az első szárnypróbálgatásokat támogató fuvallatok, tavaszi szél vizet áraszt, nap melengeti a tar főt, bugyog az ifjúság. Ilyen elkezdeni a futást is: persze, az ember szenved, de az eufória mindenért többszörösen kárpótolja.

Ehhez képest az újrakezdésben csupán a kezdet küszködése van jelen, annak derűje nélkül.

Korai futóéletemet erősen megkeserítették ezek az újrakezdések – focisérülést követő, egyhónapos fekvések utáni első kocogások, amelyek alatt végig csillagokat láttam, avagy csupán a szimpla lustaságból eredő, többhetes-hónapos (éves?) kihagyások, és mindehhez még az újbóli nekiveselkedés során a folyamatosság elvének teljes figyelmen kívül hagyása. Mint egy vadbarom, előre, mintha ne történt volna semmi, ne lett volna renyhe kocsonya abból, ami feszes rost volt addig. Fiatalon ez talán még belefért, de harminc felett már nem nagyon. Ilyenkor bizony elképzelhetetlennek tűnik nemhogy a fejlődés, de már az is, hogy az ember valaha kényelmesen meg tudja futni ugyanazt, ami alig pár héttel korábban még félálomban is ment. 4.30-al 20km? Most olyan 5.30-al megy 5-6km. Esetleg megcsinálni még tíz fekvőtámaszt a végén? Kész öngyilkosság.

A helyzetet nagyban segíti, ha a futás az életünk részévé válik, ezzel a különböző okokból beálló kényszerszünetek száma – és remélhetőleg: tartama – lecsökken, és így az újrakezdés fájdalma is mérsékelhető. A helyzet azonban korántsem ilyen rózsás, mert, legalábbis tapasztalatom szerint, a test hozzászokik a terheléshez, és azonnal reagál a megvonásra. Ez az azonnal esetemben az egy pihenőnapnál hosszabb időt jelenti. Két „üres nap” után a harmadikon érezhetően nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném. Érthető: a futás keménydrog, ami súlyos elvonási tünetekkel jár. Ne szépítsük, függők vagyunk, és csupán abban lelhetünk vigaszt, hogy amíg testvéreink és barátaink a munkahelyi stressztől, az életük fölött helikopterként köröző anyukájuktól, egzisztenciális szorongásoktól, megfejthetetlen matematikai paradoxonoktól, a kiszámíthatatlan időjárástól, az atyaúristentől vagy bármi egyébtől függnek, addig mi olyasmitől, amivel környezetünknek és magunknak is csak jót teszünk. Ha attól függünk, amit mindenestül szeretünk, az már nem függés: elköteleződés. Ehhez persze valóban szeretni kell a futást, a nyomorúságokkal, kudarcokkal, fájdalommal együtt.

És egy kis helyzetjelentés. Három hét van hátra az UB-ig, sikerült persze az utolsó pillanatokra teljesen szétcsúszni. 221km-t kéne menni, most örülni fogok, ha 10-ig eljutok. Nehéz éjszakák. A közelgő kudarc réme, egy árokba borult, kihunyó test látványa. Valahol gúnyos nevetés hangzik fel a sötétben. Kívülről látom magam, ahogy kívülről látom magam, ahogy kívülről látom magam: május 11., szombat este, kellemes, nyári áporodás, lápi lidércek. Vajon mit hoz majd ez a verseny? Egy dolog a pár napja beütött gyomorrontás miatt összeomló közérzetem, ám ennél most jobban aggasztanak a lábam jósfájásai – ha ez így marad, az egészből nem lesz több, mint egy szomorú félmaraton. Épp egy tizede a távnak. Se. Csomagolni kötszert, kétszáz gélt, harminc ekit, artézi kutat, egy fotóalbumot a családról, hogy legyen mit nézegetni, ha kell valami inspiráció. Fiam, vigyázz! Járt utat járatlanért el ne hagyj! Elcsomagolni mindent, hogy egy utánfutóban ott lötyögjön utánam a dögletes életem.

Lassan rá kéne lazulni a dologra, ami nem könnyű feladat, tekintve, hogy utoljára akkor izgultam ennyire, amikor fel akartam kérni Lujzit, hogy táncba vihessem a megyebálban. Végül is csak háromszázezer lépés, annyi, mint a kanapétól a hűtőszekrény. Csak add, Uram és Teremtőm, add, hogy ne (megint!) sérülésen ússzon el minden. Dögpecsét. Koporsó. Gyászmise. Nem! Egy napot adj, mint Leopold Bloomnak, hogy feljusson a nap és az éj csúcsára. Háromszázezer lépés Dublinban vagy a Balaton körül. Egy gonosz, bonyolult tó.

Bármi lehet. De ha a mai tízes meglesz, akkor menni fog – indulok, feleim!