Tegnap volt a Vivicittá. 9.00-kor bekapcsoltuk itthon a közvetítést, majd félórával később odasétáltunk a Jászaihoz a gyerekkel, ahol épp testközelből nézhettük meg az élbolyt. Egy bolondgombának öltözött szurkoló már odafele menet odajött hozzánk, és a gyerek kezébe nyomta a csengőjét, hogy legyen mivel szurkolni. Szóban forgó gyerek még két éves sincs – amikor megálltunk a híd lábánál, csillogó szemmel nézte az érkezőket, magától tapsolni kezdett, és a mellettünk szurkolókat utánozva kimondta első szavát: „Hajrá!”ˣ

Persze van, akinek semmi jó nem elég. Az állatkínzáson kívül talán egyetlen jelenség sem vált ki olyan gyűlölködést a közösségi médiában, mint a városi futóverseny. Íme, egy véletlenszerűen szemlézett komment arra a – nem uncsi? – hírre, hogy „Ma inkább ne induljon el autóval.”
1. Dehogy megyek. Hétvége van, egész héten gürcölt az ember reggeltől estig, és hulla fáradt, lehet végre pihenni, meg ott a főzés takarítás bevásárlás stb. 2. A sok idióta nyomorék futóbolond akik nem tudnak a seggükön ülni csak gratulálni tudok. Biztos vagy diák, vagy valami léhűtő irodista. Fusson akinek 6 anyja van. Pláne aszfalton, szmogban stb.
Most tegyük is félre, hogy amíg a kolléga ezt begépelte, már le is kocoghatott volna száznegyven métert a kisboltig, hogy bevágja a délutáni gyomorkeserűjét, és inkább irányítsuk figyelmünket az érvrendszer inherens paranoiájára. Ez a teljesítmény még úgy is megkapó, hogy a Facebook ettől is függetlenül is nyilvános idegszanatóriummá züllesztette a társadalmat.
Tehát, kollégát még annak ellenére is irritálják a futók, hogy egyébként el sem készül hagyni a lakását. Itt rögtön jegyezzük meg, hogy a sorok között egy érzékenyítésre is alkalmas szociográfia elemei rajzolódnak ki: az egész héten, napi tíz-tizenkét órában gürcölő, önérzetes kisember képe jelenik meg előttünk, akinek a munka végeztével sincs más az életében, mint, nos, további munka: „főzés takarítás bevásárlás stb.” Mindezeket a tevékenységeket az univerzum csengő-bongó dalával összhangba kerülve egyébként lelkesen, a létezés derűjét magunkévá téve is lehetne végezni, de tökmindegy. (Vö. Pilinszky: „Csak arra emlékszem, hogy takarítottam, és boldog voltam.”) Tehát, miután kolléga felismerte a modern kapitalizmus pusztító erejét, ahelyett, hogy egy ebből logikusan következő, a dolgozók érdekeit tekintetbe vevő politikai program kidolgozásába és megvalósításába kezdene, inkább önként visszahull a passzivitásba – seggen ülés mint életcél –, és indulata az őt agyonpréselő, névtelen monstrum helyett egy ártatlan és védtelen csoport, a futók felé fordul. „Sok idióta nyomorék futóbolond” – ám pillanatokon belül kiderül, hogy itt nem egy körülhatárolhatatlan masszáról, hanem „diákokról” és „léhűtő irodistákról” van szó. Ismét világossá válik, hogy kolléga életproblémái és indulatai itt egy bonyolult, és meglehetősen zavaros osztályharcos narratívába ágyazódnak. A panaszáradat igazi tragédiája az, hogyha itt a „diákok” és az „irodisták” között ténylegesen megvalósul egyfajta, mégoly ideiglenes szövetség is – minden futó barát, és mindenki fut, akinek vannak barátai –, akkor drága emberünk vajon önmagát miért nem tudja elhelyezni ezen a széles spektrumon? 

Még egy mikroszkopikus apróság: a szmog. A városi futóverseny egyik értelme éppen az, hogy arra a pár órára ne legyen szmog. Ez nemcsak a futóknak, de az utakon szurkoló tízezreknek is öröm. Eltelt úgy pár évezred, amikor az emberek jól megvoltak füstöt okádó gyárak, belsőégésű motorok és atombombák nélkül: ebben a nem éppen jelentéktelen időszakban születtek az etruszk vázakészítés remekművei, Michelangelo legpompásabb látomásai és Beethoven szívszorító zongoraszonátái is. Milyen szép volt a világ! Ehhez képest mára evidens, hogy a házból kilépve szó szerint párat kell lépnünk ahhoz, hogy életveszélyben érezzük magunkat, szívjuk a kátrányt mint a vattacukrot, hogy megköszönjük, amiért az autós a zebránál átenged, hogy hálát rebegjünk, amiért túléltünk egy újabb „kalandot” a betonnak, a nyomasztó gépi zümmögésnek, az izzadt, frusztrált indulatoknak ebben a kilátástalan présüzemében – ahelyett, hogy ősközösségi gyökereinkhez visszatérve, egymással békében szaladnánk a közös eufória felé!
Futóversenyt minden hétvégére, minden utcába! Autókat betiltani, alanyi jogon minden állampolgárnak évi két futócipő. „Hajrá!”

ˣ Nem igaz. Az első valójában az elektrolitfeltöltés volt.