Nyilván az kellett hozzá, hogy valami már megint felbassza az agyam. Plusz a kényszeresség, hogy még plusz kilométereket csempésszek a heti százba, mert az nem elég, mert száztíz mennyivel jobb, és persze a tempó, mert nyilván azon múlik az UB, hogy 1.29-re menjen a 20km (háztól-házig + három szigetkör), minthogy az 1.30 nem elég, gyenge, ugyanezt futom évek óta, intervall, kerengő dervisek, hülyeség az egész. Szóval a kényszeresség, dühből odafutni valamit, direkt, hogy fájjon, a Cooper-teszt borzadályos emlékei, az iskolai felmérők csendes agressziója, az a tüdővészes sípolás, tizenhét halálravált kis orgonasíp körözik a Ligetben, 1995, elfutod az elejét, arra se figyelj, hány kör lesz, az első legyen erős, a többi tökmindegy, itt csúszik félre minden.

És most ugyanezt megismételni, csak egy kör, szigetke, az első km-t (csak azért sem írok „kilit”, no way) nyomjuk meg, utána lesz ami lesz. Ugyanaz a sípolás, a karokban (nem a lábakban, legalább ennyi érdekes benne) citerázik a tejsav, kényelmetlenül süt a nap, jó idő lenne, de gecire fúj a szél. Tompán és a fehér felhőrétegeken homályosan átszűrődve derengett a szűk város fölött a téli nap szegényes fénye. Lehagyok pár futót, jó lenne elmagyarázni külön-külön mindenkinek, te figyelj, nem vagyok gyors, ez most dühből megy, lassan fél éve emésztem magam valamin, magamnak köszönhetem. Közben jönnek elő a régi-régi futások során a régi gyűlölködések, a remény, hogy a végére kiizzadom. Nincs ebben semmi békesség. A felénél már nagyon rossz, igazán borzasztó, évek óta nem volt ilyen. Ez nem edzés, nem ad, nem fejleszt semmit, roncsol, ellenben az órámra pillantok, és látom, hogy még beférhetek húsz perc alá. Hátha. Jön a letarolt placc a leendő teniszpályáknak. Akár egy brazil erdőégetés, kösz Mr. T. Palatinus, „télen is nyitva vagyunk”, pedig még most sincsenek nyitva. Egy csajszi egy úrral, aki az apjának tűnik, fákat mér fel, ráérős, elmélyült botanikai érdeklődés, jegyzetelnek, mindenféle műszereik vannak, pár hete mindig látom őket. Faszkivan az egésszel, de már csak hat perc, ha így folytatom. Le kéne betonozni az egészet, a rekortánt mindenképp. Célvonal, páratartalom 40%, 18 fok, a szél bekavar, de ez van. Tonio Kröger köpenybe burkolózva állt a szélben, és elmerülve a hullámzajba, hallgatta ezt az örök, súlyos, kábító zsivajt, amelyet úgy szeretett. Különben is, Szűcs Csaba orkán erejű szélben ment 2.15-ös maratont Japánban. Még egy perc, már meglesz. Igen. 19 éve voltam itt először futni, és most: 19p50mp. Így biztosan: ne. Fájdalom, mármint tényleg, tobzódó, értelmetlen mikrosérülések, de valami más is, gyönyör. A düh elillant, kifújta a hónomból a szél. „Egyszerűen lerázom őket” – Harold Abrahams. A legjobb nézni, ahogy becsorognak azok, akik mellett elmentem az elmúlt húsz percben. A barátaim. 
Fontos tudni persze, hogy ennek így tényleg nincs értelme, főleg nem az UB-hez. Stramm, nyugodt, meditatív bódhiszattvává kéne alakulni. A düh is csak kalóriát éget, fölöslegesen. Nem kell semmiféle tempó, semmi. Lassan járj, tovább félsz. Várom nagyon. Heti száz, akkor is elég volt, akkor se volt elég. Talán jön egy kis eső, és meg lehet állni, szendvicsezni a nádasban, beszívni a kora nyári este illatait, azokra gondolni, akik otthon maradtak, siratni magunkat. Nézni, tíz méterre egy bokorból, hogyan mennek el az úton a barátok. Akiket lehagytál, és most lehagynak. Nézni a koraestét. Körötte csend volt és sötét, de tompán ringatóan hallatszott fel hozzá az Élet édes, triviális keringődallama.

(Kurzívban idézetek Thomas Mann Tonio Kröger c. művéből)