Komoly kétségek, minden partot elárasztó stresszhormoncunami, fájások, aggályok – átlagos hét az UB előtt. Ezek a napok már ködben telnek, mintha egy bizonytalan körvonalú álomban úsznék előre – hol vagyok? merre tartok? ki vagyok én? egy magányos, zöld emberke –, de az még rémlik, hogy tavaly sem volt ez másképp. Akkor még egy megfázással és a közelgő hőséggel is küzdeni kellett, ehhez képest a körülmények most már-már zavarbaejtően ideálisnak tűnnek, így, alig huszonnégy órával a rajt előtt… Ami csak fokozza a nyomást: most vagy soha. Itt a nagy esély. Avagy méné, tekel. Hogyan osszam fel a távot? Romkomosan – négy maraton, egy temetés –, mint egy idióta – 4.30-al elindulok, Keszthelytől pedig megoldom idegből –, mnemotechnikai géniuszként, mint egy futótárs szokta – „Emlékezetből fogom lefutni a távot” –, úgymond lazán – „Bulikaaaa…!” –, szorongva, tépődve, vesződve. Tíz félmaraton. A sarokig és vissza ötszázszor. Az Aldiig és vissza százhúszszor. Negyvenkét [sic!] szigetkör. Valahogy ebből semmi sem túl biztató.

Biztató viszont a korai ébredés. A hűvös idő. A leutazás. A barátok. Az izgalmak a rajtban. A rozsdás tagok, aztán egyszer csak, huhú, már megyünk, ez már az! Biztatóak a kaptatók, a felhők és a napsütés, a szél és az eső, a tó látványa, a zöld-zöld-zöld az erdős szakaszokon, ez a sok kis fiszemfaszom bájos település, amelyek közül egyre többhöz kötnek emlékek. Jó emlékek akár. Biztatóak a tavalyi emlékek, rövid találkozások és együttfutások ismeretlenekkel – „Te mire szoktál ilyenkor gondolni? […] Nézd, kacsák!” –, a barátságos toitoiok, a segítők, a frissítők, a csippantók, a korty vizek, a citromok – minden lépés. A sétány Tihanynál. A lugas Szigligetnél.

Betegesen félek az újabb sérülés(ek)től, vannak is kedvezőtlen jelek, de azért bizakodom. A távtól legalább nem tartok: kíváncsiság, izgalom, zen. Harminc év után már elég jól ismerem a testem, érzem, miben vagyok gyenge, miben erős, tudom, hogy mik a veszélyforrások. Három forgatókönyv van: sérülés miatt feladás; megtörés és lassú bevánszorgás; az eredeti terv végrehajtása és a célidő elérése. Holnap kiderül. Egy üszkös kis csomó az árokban, ahogy a költő mondja: párállott, most kőhalom. Vagy, bár legyünk őszinték, erre kevés az esély: diadalmenet. De talán mindegy is. Kedves kis játék ez, és öröm volna egyszer (egyszer?) megcsinálni, ugyanakkor a futás nyilván nem csak ezt jelenti. A futás azt jelenti, hogy vágyunk a futásra. Az élet felőröl, a napi robot kiüresít, az agy magára hagyott csarnokaiban pedig influenszerek szavai visszhangoznak. A futás más. Futni jó. Remélem, legközelebb lesz miről írni, és ha úgy adódik, természetesen a kudarcról is kell.

Az biztos, hogy várom. Nagyon várom.