Lassan gyógyulgatnak a sebek, és miközben tart a csalódottság, próbálok örülni annak, amit elértem – 19óra28perc / 176 km – , egyúttal igyekszem végiggondolni a történteket. Ennek kapcsán talán néhány gondolat megengedhető a versenyről.

Az Ultrabalaton hihetetlen népszerűségnek örvend, ugyanakkor ezt a népszerűségét éppen annak köszönheti, ami egyúttal a problémája is: térben és időben vegyíti az ultrafutást (az egyéni indulókat) a nagyobb létszámú csapatokban induló bulifutókkal. Nem tudok határozottan állás foglalni abban, hogy ez szerencsés-e, vannak pro és kontra érvek egyaránt: az egyénieknek is jó, ha nem tökegyedül botorkálnak az éjszakában, viszont az valóban zavaró tud lenni, amikor az egyébként beígért szolgáltatásokat a tömeg miatt nem tudják megfelelően igénybe venni. Voltak, akik arra panaszkodtak, hogy a sötétben a frissítőpontoknál a személyzet nem tudta megkülönböztetni egymástól a zöld és a kék rajtszámot. Engem is ért egy kellemetlen incidens: Keszthely előtt egy lány kb. kétszáz palack ásványvízen ücsörgött, kértem egyet, amire közölte, hogy majd vegyek a sarkon túl. Lehet, hogy csak rossz pillanata volt, de ezt nem tudom mire vélni, mellesleg a sarkon túl pont víz nem volt, amit magammal akartam vinni. Nem tudom, ilyen attitűddel miért önkénteskedik valaki egyáltalán. Ha felszáll egy rozoga néni a buszra, és megkéri, hogy adjam át a helyem, akkor nem mondom neki, hogy tessék már elvánszorogni a busz hátuljába, mert ott még van két szabad hely.

Persze, hibák mindig előfordulhatnak. Ezt a kis intermezzót leszámítva a frissítő személyzet nagyon aranyos volt, főleg este, látszott, hogy tényleg segíteni akarnak, kérdezgették, mit szeretnék, etettek, itattak, a géleket egyszerűen nem tudtam kinyitni, azt is megtették helyettem, hajráhajrá. De természetesen a futótársak is szó nélkül segítettek mindenben, volt, hogy előrevakkantottam, hogy nyissa már meg nekem a kutat, máskor a biciklis kísérőktől kértem különféle tárgyi és természetbeli szívességeket – mindenki szó nélkül engedelmeskedett, innen is köszönöm.

A pálya nagyon szép, nekem még a déli parttal sincs gondom, pedig sokan ezt észvesztően rondának találják. Néhol viszont délen gőzöm nem volt, merre vezet az út, és amennyire láttam, mások is eltévedtek. Azt gondolnád, hogy a déli parton azért nem annyira bonyolult kijelölni egy nyílegyenes pályát, de valahogy mégse sikerült mindenhol. Nagyon lehúzóak voltak még a plakátok: a futóhumor eleve aljahumor, de azon belül is az ultrahumor (illetve UB-humor) tényleg siralmas. „Nem szégyen a futás!”, „Csak egy kör, de az jó hosszú!” – tényleg muszáj ilyen 3x5 méteres plakátokkal belerondítani az amúgy csodaszép tájba? Ilyenkor eszembe jutott a Görög szövege a Megint dühbe jövünkből: „Nem bírom a szellemeskedést a kártyaasztalnál.” Lássuk be, a futás nem egy vicces műfaj. Az oké, hogy a rajtban az ismerősök kacarásznak és pacsiznak, de olyan 30km felett már betiltanám, 100km felett pedig szigorúbban is szankcionálnám a nevetést – talán emiatt zavartak idén a váltók, mert a 170-nél beütött mélypontban baromira nem voltam kíváncsi arra, hogy a frissítőasztalt elálló húszfős, és bizony elég harsány társaság tagja milyen régi sztorikkal szórakoztatják egymást. Ez persze bunkóság, elvégre ők is csak emberek, ráadásul a futónak ezzel is meg kell birkóznia, ez sem több, mint egy környezeti elem a sok közül. Függetlenül attól, hogy én ezt hogy éltem meg, hajlok rá, hogy egyetértsek azokkal, akik azt mondják, hogyha nem tetszik, nem kell jönni. A helyzet ugyanakkor nem ilyen egyszerű, hiszen a Balaton, és így maga ez a verseny is közkincs, amire joggal tart igényt az ember.

Ezek persze csak apró bosszúságok voltak, összességében ez egy jól szervezett és remek verseny, nekem ennél magasabb igényeim nincsenek. A tó méretei pont ideálisak, a terepviszonyok megfelelőek, a változatosság gyönyörködtet. Nincs hiba.

Ugyanakkor újra és újra fellángolnak a verseny körül az indulatok. Idén az apropót az adta, hogy a győzteseknek egy hatalmas, „30,000 Ft értékű nyeremény” feliratú kartonnal kellett pózolniuk. Ebben kétségkívül van valami ízléstelen, és nem is csak azért, mert a nevezés maga – 32,000ft – több ennél (ez a győztes Bódis Tamás esetében irreleváns, mivel őt meghívták), de eleve a BioTechnek mint felajánló szponzornak nyilván semmibe nem kerülne egy kicsit legalább komolyabbnak ható összeggel – mondjuk 100.000 ft – előrukkolnia. Az igazi probléma persze nem az, hanem az, hogy nem elég, hogy megteszed a távot, de még világklasszis tempót is kell menned, hogy ez a Szent Grál a tiéd legyen.

De álljunk meg egy pillanatra, hiszen a Spartathlonon és egy sor rangos ultrán semmiféle díjazás nincs – pontosabban: csak szimbolikus díjazás van. Ha innen nézzük, akkor az UB is ezt a hagyományt követi, és a komolytalan nyereményutalvány nem az elsőségért járó, a pénzesőt kiváltani hivatott hatalmas díj, hanem egy jelentéktelen kis extra, amiből vehetsz magadnak öt kiló gélt. A hiba az, hogy a kartonon a „NYEREMÉNY” szó szerepelt, és hogy az érintetteknek tényleg úgy kellett pózolnia vele, mintha mindjárt egy Bauhaus-villát nyertek volna a füredi sétányon.

Jól van-e, hogy nincs pénzdíj? Erről majd legközelebb osztom meg magvas kis gondolataimat.