Szombaton ment le a pompás hangulatú Mátrabérc Trail – egyszer volt szerencsém részt venni a
túrakiadáson, néhány súlyos külső körülményt leszámítva (előző éjjel félóra alvás, a pályán iszonyú
sár, rossz cipő, teljes fogalmatlanság mindenről stb.) remek élmény volt. Most Józsa Gábor, kiváló
maratonistánk pályacsúccsal és az ötórás álomhatár megdöntésével (4ó57p) nyert, aminek örömére
a MASZ ügyeletes trollja nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy na, tessék, ez történik, ha egy
rendes atléta is „lejön a versenyre”.

A bicskanyitogató stíluson túl azért érdemes elgondolkodni pár dologról. Kezdve azzal, hogy a
megjegyzés nem kevesebbet sugall, minthogy aki mondjuk 8-10 perccel a győztes után ér be (amúgy
szintén a korábbi pályacsúcson belül), az konkrétan egy amatőr senki – beleértve például a 3. Muhari
Gábort, aki pár éve világcsúcstartó (!) volt 6órás futásban. Rendben, rájuk még talán biodíszletnek
szükség lehet a dobogón (mégis három foka van), a többiek viszont? Emberi hulladék, egy kétszáz fős
massza, amely halálra váltan, céltalan kóvályog az erdőben, zabálja a géljeit, kiissza a mókusok elöl a
patak vízét, urambocsá’ féltávnál már annyira megfeledkezik magáról, hogy beleszarik a sünfészekbe
is. A MASZ hivatalos álláspontja – a tisztelt tisztviselő álláspontja alighanem a szervezetét tükrözi –
szerint akik nem képesek egy versenyen elit szinten teljesíteni, azoknak tulajdonképpen részt sem
kéne rajta venniük, sőt ha következetesek vagyunk: sportolniuk sem volna szabad. Ez egy sajátos
népegészségügyi elképzelés – egy sportszövetségtől –, amelynek értelmében sportáganként féltucat
tehetségnek kell villogtatnia a tudását, a mozgást pedig egyébként becsülő és élvező, lelkes
tömegeket le kell beszélni az otthonuk nyújtotta kényelem elhagyásáról, és a legjobb, ha a
tévéképernyők elé szegezve követik mindannyiunk kedvenceinek tündöklését. Eddzük tűzben-zsírban
a keményeket, a gyönge meg lepöccen a Taigetoszról úgyis. Százezerből majd lesz egy, aki elhozza az
aranyat: amikor a kicsi néplélek naggyá álmodja magát. „Számolgassunk!”

Az ő teljesítménye vajon semmit sem ér?

Ilyenkor elkezdem kapkodva venni a levegőt. Túl azon, hogy ezek a trollok mindent, de tényleg
mindent tagadnak, amiért egyáltalán futni (sportolni) érdemes, amiért futni jó és öröm, itt már csak
annyit jegyeznék meg, hogy ez még a pillanatnyi legjobbal szemben is megalázó: Józsa Gábor
felteszem, nem a csúcsdöntésért felajánlott 100 000 forintért (!) edzi hülyére magát évek óta, nem
löki be a riválisait az árokba – minthogy, bármilyen hihetetlen, de komoly riválisai vannak, ilyen távon
pár perc előnyt nem neveznék tetemesnek –, nem vonakodik, hogy beálljon velük egy közös
fotózásra, MASZ-os szakvezetőjével ellentétben nem szólogat be nekik állandóan stb. J.G. azért fut,
mert a többiek is futnak. És a többiek azért futnak, mert ő fut. Mi nem világos ebben? Az amatőr
tömegek számára motivációt jelenthetnek a kimagasló eredmények – ld. az ultra népszerűvé válását
–, mint ahogy, felteszem, a legjobbakat is motiválják, ha motiválhatnak valakit. Itt valójában mindenki szeret mindenkit – mármint: tényleg –, és csak a szakma tetején ülő szakbarbár véli értelmes
húzásnak, hogy árkot kanyarít közéjük. (Kik közé?)

Ha már Józsa Gábor: a legutóbbi maratonon feltűnt, hogy óra nélkül fut. Mármint nem csak okos-, de
semmilyen órája nem volt. Csupasz krisztuscsuklók. Azóta is sokszor eszembe jut, micsoda
önfegyelem (önismeret!) és koncentráció, kétórás teljes fókuszáltság kell ahhoz, hogy külső eszköz
nélkül pontosan monitorozza és kontrollálja magát. Tényleg példakép. És – bár nem ismerem – de
szerintem neki a legkínosabb, ha valaki úgy állítja be a hétvégi teljesítményét, hogy hehehe
hülyegyerekek, most jól megmutattam.

Úgyhogy azt javaslom, felejtsük el az élsport tébolyát, ellenben, ha tehetjük, lessünk el ezt-azt a
legjobbaktól: tőle például az órátlanítást. Persze lehet, hogy túlkombinálom, öt perccel a rajt előtt
lemerült az elem, azért dobta ki, fogalmam sincs, mindenesetre, miközben természetes igénye az
embernek és persze haszna is van, ha figyeljük és mérjük a teljesítményünket, adjunk magunknak
heti egyszer némi laufot, és ne számoljunk semmit, csak menjünk ki a picsába szabadba futni egyet,
amíg és ahogy épp jól esik.

Mennyi az annyi? (2.)

(Technikai malőr miatt az előző poszt derékba tört – ez az alsó fertálya.)
Tehát, egy épeszű edzést olyan 70-90 perc közé tennék. 40-50 perc is jó lehet, de minek, ha attól nem
fáradok el, viszont már karnyújtásnyira az a mennyiség, amit nem pironkodva írok be az
ellenőrzömbe? Mondjuk 10 perc „bemelegítés” a Szigetig, amivel csak az a gond, hogy a laza
tempóból – ld. még: bemelegítés – agorafób rohanás lesz néhány szűk mellékutcán és a Körúton. Az
abszolút kedvenc persze a Nyugati aluljáró, ahol, hogy is mondjam, az MSZP standját jobbról, a Mi
hazánkét pedig balról igyekszem kerülni. Erről ennyi talán elég is.

De visszatérve a kezdetre: az első egy percben sok minden eldől. Felveszel egy ritmust, és van egy
pont kábé százötven méterre, ahol az órámra nézek. (Ezután még kb. 1km-nél és 2-nél, majd a
szigetkör kezdeténél és mindegyik kör végénél, hogy ezzel ellenőrizzem magam, de nem bámulgatom
félpercenként.) Mondjuk azt, hogy 47 másodperc az átlag. De mi van akkor, ha ma éppen 49-et
mutat? Legyek ideges, kapcsoljak rá? Máris? Őrültség. Főleg, hogy a 47 is kicsit gyorsnak tűnik. És ha
legközelebb 44? Ez volna az ún. „fejlődés”? Dehogyis. Ez az ún. vadbaromkodás, amire, bármit hoz is
egyébként ez a nap, tuti, hogy nincs szükség. Ha pont most akarom megfutni a PB-met a szokásos
távomon, az csak még egy ok arra, hogy ne menjek 47 alá. De akkor hogy lesz belőle PB?

Ezek az agyzsibbasztó számolgatások persze bármikor (és bármennyiszer) elvégezhetőek. Nem is
mondom, hogy mindez teljesen értelmetlen, de nyilvánvalóan jobb visszafogni – mellesleg nem csak
az elejét, hanem az egészet, és esetleg az utolsó harmadát, illetve közben néhány szakaszt erősebben
megtolni. Persze ezt – elvben – mindenki tudja, amit azonban talán sokan – köztük én is – csak
tanulnak, hogy miként ültessék át mindezt a gyakorlatba: hogyan tanuljuk meg a kontrollált futás
művészetét. Ezen nem csak (pulzus)kontrollt és egyebeket értve, hanem valami olyasmit, amiről a
fiatal Schwarzenegger egy próféta magabiztosságával mondta: „You have to be in the muscle. You
have to be the muscle.” Tehát: hogy a futás minden perce tudatos legyen, ne álmodozás, ne legyünk-
már-túl-rajta, ne hobbi, ne sport, ne létkérdés, ne identitás, hanem: futás. Figyelem. Fókusz.
Borzalmasan nehéz ez. Valószínűleg a sprinterek a legjobbak ebben. Ahogy megyünk felfelé távban,
egyre nehezebb, egyre komplexebb feladatot jelent fókuszálni úgy, hogy a figyelem óhatatlanul
kiterül az időben, szaporodnak az elterelések, a terhelés is hullámzóvá válik stb.

Visszatérve a korábbiakra: kíváncsi lennék, másnál mi a recept. Nekem a heti 90-110 a tavalyi
hatóráson 77km-re (77,374m), ennél kevesebb (heti 70-80) pedig négy, három és két éve a
maratonokon 3ó16p, 3ó4p és 3ó3p-re volt elég. Persze világos, hogy az UB-n szinte teljesen mindegy,
hogy a kisebb távokon egyébként milyen tempót ment az ember.
Ezek jó amatőr idők, de semmi több. Mindegy, hogy ki mennyit tud, a lényeg, hogy munkája és
öröme legyen benne. Percy Cerutty, a legendás és kissé bogaras edző egyszer kihívta az olimpikon
tanítványát egy mérföldre. Simán vesztett – végül is negyven évvel volt idősebb a riválisnál –, de
amikor beért, közölte, hogy ő nyert. Na, ne szórakozz, tata, micsoda, miért? Azért, mert én többet
beleraktam – hangzott a válasz. Úgyhogy ennyi, nálam nem a kijelző a megbecsülés mércéje, hanem,
hogy ki mennyit rak bele. Ha egy rákból felépülő, ezernyi bajjal küzdő személy a semmiből eljut a
sub4h maratonig, az ne érne (minimum) ugyanannyit, mint amikor egy gyerekkorától fogvapályaatletizáló csődör röhögve kipenget egy 2ó40perceset? Ez a „vita” újra és újra fellángol az
ultrafutó csopiban – de erről majd, Hölderlinnel szólva (ez a Hyperion utolsó sora): Legközelebb
bővebben.

És akkor egy kicsit a technikai részletekről. Tulajdonképpen csak kísérletezem, próbálkozom, nem
különösebb nagy fantáziával, de az alapelveket persze betartva: ezek szerint az ultrára való
felkészülés nagyjából azonos a maratonival, leszámítva, hogy a (jellemzően hétvégi) hosszúfutásunk
legyen még hosszabb.

A célom a heti 100km volt, egy-két kisebb zökkenővel sikerült. Íme, az elmúlt tíz hét: 115, 95, 80 (+50
bicaj), 85, 115, 110, 100, 105, 60, 105. A 80-as héten elfoglaltság miatt nem tudtam futni, plusz meg
is fáztam, ezért aztán a rákövetkező hét is visszafogottabb lett. A 60-as héten hasonló történt.
Tíz hét persze kevés, a január nagyon gyenge volt, a február közepes – ezeket leszámítva viszont az
egész tavalyi év viszonylag intenzív, kevés kihagyással.
Egy jobb 110-es hét nagyjából így néz ki, ami kevesebb lett, abból valami kimaradt. 15km-nél (65-
70perc) ritkán megyek kevesebbet, 20km-nél (90-95perc) ritkán többet, kivéve a hosszút.
hétfő: -
kedd: 15km
szerda: 20km
csütörtök: 15km
péntek: -
szombat: 10km
vasárnap: 50km
A 15km-ek általában olyan 4.20-as tempóval mennek, a 20km 4.30-al. Próbáltam heti egyszer
résztávozni: két szigetkör, 500 gyors (3.40), 500 lassú (5.00-5.30). A vasárnapi hosszún 40-50km volt
belőve, nagyjából 5percessel kezdve, végére esetleg kellemesen lassulva. Egy óra városi körözés után
Lágymányos, majd onnan Gellért hegy, ebben ugye – legalábbis az én útvonalamon – van 6db
kemény emelkedő. Jobb napokon ez kétszer-háromszor is megvolt. Sajnos kicsit későn jöttem rá,
hogy ezt – az ismétlést – alapnak kellene venni.
Az alapelv tehát az eszetlen km-halmozás, a „minőségi” munka – variációk, fartlekek, résztávok, több
dombfutás stb. – háttérbe szorításával. Épp ellenkezőleg tehát, mint Wilson Kipsang: „Öreg vagyok,
ma már a minőség fontosabb, és csak heti 200-at megyek.” Amennyire tudom, az elit maratonisták
heti 240km körül futnak, de Paula Radcliffe állítólag 300-at ment. Lőrincz Olivér edzőpápa az UB-
egyénieknek szóló jótanácsaiban számomra kissé fenyegetően 160km-es hetekről beszélt – biztos
vagyok benne, hogy ennél akár lényegesen kevesebbel is becsülettel teljesíthető az UB, ahogy persze
az is kétségtelen, hogy minél több, annál jobb.
Mindenkinek megvannak a határai, pontosabban mindenki eldönti idővel, hogy számára hol van az a
határ, ami komfortos: nekem ennyi fér az életembe, ennyit tudok élvezni, a 100-nál, a heti 4-5óra + vasárnapi hosszúnál többet nem kíván a szervezetem. Több futás talán adhatna még valamit (például:
több futást), de vészesen sok időt-energiát vonna el mástól (sorozatnézés, állatkertbe járás,
sakkozás).