Szombaton ment le a pompás hangulatú Mátrabérc Trail – egyszer volt szerencsém részt venni a
túrakiadáson, néhány súlyos külső körülményt leszámítva (előző éjjel félóra alvás, a pályán iszonyú
sár, rossz cipő, teljes fogalmatlanság mindenről stb.) remek élmény volt. Most Józsa Gábor, kiváló
maratonistánk pályacsúccsal és az ötórás álomhatár megdöntésével (4ó57p) nyert, aminek örömére
a MASZ ügyeletes trollja nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy na, tessék, ez történik, ha egy
rendes atléta is „lejön a versenyre”.

A bicskanyitogató stíluson túl azért érdemes elgondolkodni pár dologról. Kezdve azzal, hogy a
megjegyzés nem kevesebbet sugall, minthogy aki mondjuk 8-10 perccel a győztes után ér be (amúgy
szintén a korábbi pályacsúcson belül), az konkrétan egy amatőr senki – beleértve például a 3. Muhari
Gábort, aki pár éve világcsúcstartó (!) volt 6órás futásban. Rendben, rájuk még talán biodíszletnek
szükség lehet a dobogón (mégis három foka van), a többiek viszont? Emberi hulladék, egy kétszáz fős
massza, amely halálra váltan, céltalan kóvályog az erdőben, zabálja a géljeit, kiissza a mókusok elöl a
patak vízét, urambocsá’ féltávnál már annyira megfeledkezik magáról, hogy beleszarik a sünfészekbe
is. A MASZ hivatalos álláspontja – a tisztelt tisztviselő álláspontja alighanem a szervezetét tükrözi –
szerint akik nem képesek egy versenyen elit szinten teljesíteni, azoknak tulajdonképpen részt sem
kéne rajta venniük, sőt ha következetesek vagyunk: sportolniuk sem volna szabad. Ez egy sajátos
népegészségügyi elképzelés – egy sportszövetségtől –, amelynek értelmében sportáganként féltucat
tehetségnek kell villogtatnia a tudását, a mozgást pedig egyébként becsülő és élvező, lelkes
tömegeket le kell beszélni az otthonuk nyújtotta kényelem elhagyásáról, és a legjobb, ha a
tévéképernyők elé szegezve követik mindannyiunk kedvenceinek tündöklését. Eddzük tűzben-zsírban
a keményeket, a gyönge meg lepöccen a Taigetoszról úgyis. Százezerből majd lesz egy, aki elhozza az
aranyat: amikor a kicsi néplélek naggyá álmodja magát. „Számolgassunk!”

Az ő teljesítménye vajon semmit sem ér?

Ilyenkor elkezdem kapkodva venni a levegőt. Túl azon, hogy ezek a trollok mindent, de tényleg
mindent tagadnak, amiért egyáltalán futni (sportolni) érdemes, amiért futni jó és öröm, itt már csak
annyit jegyeznék meg, hogy ez még a pillanatnyi legjobbal szemben is megalázó: Józsa Gábor
felteszem, nem a csúcsdöntésért felajánlott 100 000 forintért (!) edzi hülyére magát évek óta, nem
löki be a riválisait az árokba – minthogy, bármilyen hihetetlen, de komoly riválisai vannak, ilyen távon
pár perc előnyt nem neveznék tetemesnek –, nem vonakodik, hogy beálljon velük egy közös
fotózásra, MASZ-os szakvezetőjével ellentétben nem szólogat be nekik állandóan stb. J.G. azért fut,
mert a többiek is futnak. És a többiek azért futnak, mert ő fut. Mi nem világos ebben? Az amatőr
tömegek számára motivációt jelenthetnek a kimagasló eredmények – ld. az ultra népszerűvé válását
–, mint ahogy, felteszem, a legjobbakat is motiválják, ha motiválhatnak valakit. Itt valójában mindenki szeret mindenkit – mármint: tényleg –, és csak a szakma tetején ülő szakbarbár véli értelmes
húzásnak, hogy árkot kanyarít közéjük. (Kik közé?)

Ha már Józsa Gábor: a legutóbbi maratonon feltűnt, hogy óra nélkül fut. Mármint nem csak okos-, de
semmilyen órája nem volt. Csupasz krisztuscsuklók. Azóta is sokszor eszembe jut, micsoda
önfegyelem (önismeret!) és koncentráció, kétórás teljes fókuszáltság kell ahhoz, hogy külső eszköz
nélkül pontosan monitorozza és kontrollálja magát. Tényleg példakép. És – bár nem ismerem – de
szerintem neki a legkínosabb, ha valaki úgy állítja be a hétvégi teljesítményét, hogy hehehe
hülyegyerekek, most jól megmutattam.

Úgyhogy azt javaslom, felejtsük el az élsport tébolyát, ellenben, ha tehetjük, lessünk el ezt-azt a
legjobbaktól: tőle például az órátlanítást. Persze lehet, hogy túlkombinálom, öt perccel a rajt előtt
lemerült az elem, azért dobta ki, fogalmam sincs, mindenesetre, miközben természetes igénye az
embernek és persze haszna is van, ha figyeljük és mérjük a teljesítményünket, adjunk magunknak
heti egyszer némi laufot, és ne számoljunk semmit, csak menjünk ki a picsába szabadba futni egyet,
amíg és ahogy épp jól esik.