Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA
Run. Die. Repeat.

Fogd a pénzt és fuss?



A korábbi poszt végén felmerült az UB díjazásának, illetve a díjazás hiányának a problémája. Szüksége van-e a versenynek arra, hogy nagyobb vonzerővel rendelkezzen az elit számára, hogy szenzációsabbnál szenzációsabb eredmények szülessenek, és ezzel növekedjen a presztízse? Valószínűleg igen – csakhogy az ultrafutásban ez nem a pénzen múlik. A Spartathlanon egy babérkoszorú a nyeremény (természetesen minden célba érkező számára), az iszonytató melegben tartott Badwateren egy övcsat, az UB-n tulajdonképpen az érmen kívül semmi (bár idén volt finisher póló).

Jól van-e ez így-e, vagy mégiscsak magyar buhera (hiszen az UB a Spartával ellentétben ki van tömve szponzorokkal), netán ajándék lónak ne nézd a fogát, a győztes boldogan talicskázza haza a bödönnyi fehérjét meg a karácsonyig kitartó gélhalmokat, avagy mégiscsak dukálna mellé egy ATM, amelyből a fővédnök a záróünnepségen elővarázsol mondjuk egymillió forintot. Ha már meg kell nevezni egy összeget, ez reálisnak tűnik: nem észvesztően sok, de van – címlettől függően – súlya, szép kerek összeg, lehet belőle venni huszonöt pár szép, középkategóriás cipellőt. Aligha akadna a mezőnyben bárki, aki a fejét csóválva azt mondaná, hogy a mindenkori győztes ezt ne érdemelné meg.

Mégis, azoknak a táborához kell csatlakozzam, akik azt mondják, jobb, amíg erről lemondunk. Természetesen a győztesek bármit megérdemelnének, a „személyszállítással foglalkozó” Bódis Tamás éppúgy, mint a Spartathlont 2017-ben eszement idővel – 22óra – megnyerő litván Szorokin, aki a záróünnepségen azért nem tudott részt venni, mert haza kellett repülnie dolgoznia. (Ha jól tudom, krupié egy kaszinóban.) De tegyük a kezünket a szívünkre: miért érdemelnek ők, harminc éves, erejük teljében lévő csődörök többet, mint az a negyveniksz esztendős, jellemzően többgyermekes anyuka, aki pár év futás után egyszer csak az UB-n találja magát, és „csak” (lol!) 29 órával tud célbapöfögni? És még talán nem is neki a legnehezebb, hanem annak a rigor mortistól eldarabosodott kollégának, aki már Fonyódnál nem tudta, hogy melyik kezénél van a Balaton, és nem, nem a hiányos készülés miatt, hanem mert cukorbeteg, felhólyagzott, rossz hírt kapott otthonról, elájult, gyomorrontása van, epét hány, csillagokat lát, de még akkor is megy előre, amikor nem csak a frissítőállomásokat pakolták össze előtte, de magát a versenyközpontot is – az egész turistaövezet kiürült, de azért ő 35 óra után is battyog előre – dehogy, csak szeretne battyogni –, és láss csodát: egyszer csak beér. Nincs ott senki, de ő körbeért. Lefekszik a sétányon, lehunyja a szemét, és boldog. Aztán mondjuk meghal. Vagy érte jönnek. Mindegy – ő vajon mit érdemel? Nyereményutalványt? Egymilliót? Ötvenezret?

A fenti példa talán nem túl szerencsés, kissé ódzkodom is a futás efféle heroizálásától, a fájdalom mitizálásától, önmagunk szándékos és túlzó leamortizálásától, a halálgyakorlatoktól és a nyílt egészségkárosítástól. Mégis, a díjazás visszatartása – pontosabban: a mindenki számára azonos és szimbolikus mértékű díjazás – látszik az egyetlen lehetőségnek arra, hogy minden futó teljesítményét egyaránt és egyenlő mértékben elismerjük. Ezzel meg is érkezünk a futás etikai dimenziójához: a futás által evidensen azokhoz a hagyományos erkölcstanokhoz kerülhetünk közelebb, amelyek a részvétben, a másik szenvedésének elismerésében és bizonyos fokú együttes átélésében látják a helyes, emberhez méltó élet, távlati célként a boldogság elérésének lehetőségét. Nem hiszem, hogy a futásnak általában vagy az ultrázásnak szükségszerűen együtt kéne járnia a fájdalommal, de azért ne ámítsuk magunkat: száz fölött már a kiscsikó sem rúg akkorát. A bölcsek szerint ne légy bunkó másokkal, mert nem tudhatod, hogy nem épp aznap reggel halt-e meg az anyjuk. A még bölcsebbek szerint akkor se légy bunkó, ha pont tudod, hogy nem halt meg aznap reggel senkijük. A lényeg, hogy nem tudhatjuk, mi zajlik a másikban, mennyi küzdelmet, nyomort, fájdalmat hordoz magában. Azaz mégis: futás közben megsejthetsz róla valamit. Akivel egyszer igazán együtt futottál, és nem egy fél szigetkört, vagy a busz után, vagy a focipályán, hanem akivel komolyan együtt futottál, ami persze ritka – paradox módon épp a versenyek adnak erre a leginkább lehetőséget, ahol egymás ellenfelei helyett jó esetben a rajttól a célig egymás segítői vagyunk –, az már örökre a barátod marad.

József Attila mennyi pénzt keresett az Ódával? Dosztojevszkij A félkegyelművel? Jó, a semminél többet, kapott érte negyven kopejkát, de… Nem mintha a művészek vagy a(z él?)sportolók ne érdemelnék meg az anyagi támogatást, ezzel együtt konkrét teljesítményeket ilyen módon nem lehet csörgőpénzre váltani. Jobb ez így, és nem a rasszista érv miatt, amely szerint ahol felbukkan a pénz, ott „megjelennek a kenyaiak” – miért zavarna bárkit is jobban egy kenyai, mint egy brit, belga, lengyel stb. győzelem? Engedjük ezt el, és inkább lottózzunk, túlórázzunk, rámoljunk ki egy bankot / és vagy vegyünk fel hitelt ugyanonnan, illetve ne tévesszük szem elől a célt: a futás a barátság sportja.

Tovább
0

Tiltsuk be a nevetést – avagy az UB-ról



Lassan gyógyulgatnak a sebek, és miközben tart a csalódottság, próbálok örülni annak, amit elértem – 19óra28perc / 176 km – , egyúttal igyekszem végiggondolni a történteket. Ennek kapcsán talán néhány gondolat megengedhető a versenyről.

Az Ultrabalaton hihetetlen népszerűségnek örvend, ugyanakkor ezt a népszerűségét éppen annak köszönheti, ami egyúttal a problémája is: térben és időben vegyíti az ultrafutást (az egyéni indulókat) a nagyobb létszámú csapatokban induló bulifutókkal. Nem tudok határozottan állás foglalni abban, hogy ez szerencsés-e, vannak pro és kontra érvek egyaránt: az egyénieknek is jó, ha nem tökegyedül botorkálnak az éjszakában, viszont az valóban zavaró tud lenni, amikor az egyébként beígért szolgáltatásokat a tömeg miatt nem tudják megfelelően igénybe venni. Voltak, akik arra panaszkodtak, hogy a sötétben a frissítőpontoknál a személyzet nem tudta megkülönböztetni egymástól a zöld és a kék rajtszámot. Engem is ért egy kellemetlen incidens: Keszthely előtt egy lány kb. kétszáz palack ásványvízen ücsörgött, kértem egyet, amire közölte, hogy majd vegyek a sarkon túl. Lehet, hogy csak rossz pillanata volt, de ezt nem tudom mire vélni, mellesleg a sarkon túl pont víz nem volt, amit magammal akartam vinni. Nem tudom, ilyen attitűddel miért önkénteskedik valaki egyáltalán. Ha felszáll egy rozoga néni a buszra, és megkéri, hogy adjam át a helyem, akkor nem mondom neki, hogy tessék már elvánszorogni a busz hátuljába, mert ott még van két szabad hely.

Persze, hibák mindig előfordulhatnak. Ezt a kis intermezzót leszámítva a frissítő személyzet nagyon aranyos volt, főleg este, látszott, hogy tényleg segíteni akarnak, kérdezgették, mit szeretnék, etettek, itattak, a géleket egyszerűen nem tudtam kinyitni, azt is megtették helyettem, hajráhajrá. De természetesen a futótársak is szó nélkül segítettek mindenben, volt, hogy előrevakkantottam, hogy nyissa már meg nekem a kutat, máskor a biciklis kísérőktől kértem különféle tárgyi és természetbeli szívességeket – mindenki szó nélkül engedelmeskedett, innen is köszönöm.

A pálya nagyon szép, nekem még a déli parttal sincs gondom, pedig sokan ezt észvesztően rondának találják. Néhol viszont délen gőzöm nem volt, merre vezet az út, és amennyire láttam, mások is eltévedtek. Azt gondolnád, hogy a déli parton azért nem annyira bonyolult kijelölni egy nyílegyenes pályát, de valahogy mégse sikerült mindenhol. Nagyon lehúzóak voltak még a plakátok: a futóhumor eleve aljahumor, de azon belül is az ultrahumor (illetve UB-humor) tényleg siralmas. „Nem szégyen a futás!”, „Csak egy kör, de az jó hosszú!” – tényleg muszáj ilyen 3x5 méteres plakátokkal belerondítani az amúgy csodaszép tájba? Ilyenkor eszembe jutott a Görög szövege a Megint dühbe jövünkből: „Nem bírom a szellemeskedést a kártyaasztalnál.” Lássuk be, a futás nem egy vicces műfaj. Az oké, hogy a rajtban az ismerősök kacarásznak és pacsiznak, de olyan 30km felett már betiltanám, 100km felett pedig szigorúbban is szankcionálnám a nevetést – talán emiatt zavartak idén a váltók, mert a 170-nél beütött mélypontban baromira nem voltam kíváncsi arra, hogy a frissítőasztalt elálló húszfős, és bizony elég harsány társaság tagja milyen régi sztorikkal szórakoztatják egymást. Ez persze bunkóság, elvégre ők is csak emberek, ráadásul a futónak ezzel is meg kell birkóznia, ez sem több, mint egy környezeti elem a sok közül. Függetlenül attól, hogy én ezt hogy éltem meg, hajlok rá, hogy egyetértsek azokkal, akik azt mondják, hogyha nem tetszik, nem kell jönni. A helyzet ugyanakkor nem ilyen egyszerű, hiszen a Balaton, és így maga ez a verseny is közkincs, amire joggal tart igényt az ember.

Ezek persze csak apró bosszúságok voltak, összességében ez egy jól szervezett és remek verseny, nekem ennél magasabb igényeim nincsenek. A tó méretei pont ideálisak, a terepviszonyok megfelelőek, a változatosság gyönyörködtet. Nincs hiba.

Ugyanakkor újra és újra fellángolnak a verseny körül az indulatok. Idén az apropót az adta, hogy a győzteseknek egy hatalmas, „30,000 Ft értékű nyeremény” feliratú kartonnal kellett pózolniuk. Ebben kétségkívül van valami ízléstelen, és nem is csak azért, mert a nevezés maga – 32,000ft – több ennél (ez a győztes Bódis Tamás esetében irreleváns, mivel őt meghívták), de eleve a BioTechnek mint felajánló szponzornak nyilván semmibe nem kerülne egy kicsit legalább komolyabbnak ható összeggel – mondjuk 100.000 ft – előrukkolnia. Az igazi probléma persze nem az, hanem az, hogy nem elég, hogy megteszed a távot, de még világklasszis tempót is kell menned, hogy ez a Szent Grál a tiéd legyen.

De álljunk meg egy pillanatra, hiszen a Spartathlonon és egy sor rangos ultrán semmiféle díjazás nincs – pontosabban: csak szimbolikus díjazás van. Ha innen nézzük, akkor az UB is ezt a hagyományt követi, és a komolytalan nyereményutalvány nem az elsőségért járó, a pénzesőt kiváltani hivatott hatalmas díj, hanem egy jelentéktelen kis extra, amiből vehetsz magadnak öt kiló gélt. A hiba az, hogy a kartonon a „NYEREMÉNY” szó szerepelt, és hogy az érintetteknek tényleg úgy kellett pózolnia vele, mintha mindjárt egy Bauhaus-villát nyertek volna a füredi sétányon.

Jól van-e, hogy nincs pénzdíj? Erről majd legközelebb osztom meg magvas kis gondolataimat.

 

Tovább
0

Farewell



Komoly kétségek, minden partot elárasztó stresszhormoncunami, fájások, aggályok – átlagos hét az UB előtt. Ezek a napok már ködben telnek, mintha egy bizonytalan körvonalú álomban úsznék előre – hol vagyok? merre tartok? ki vagyok én? egy magányos, zöld emberke –, de az még rémlik, hogy tavaly sem volt ez másképp. Akkor még egy megfázással és a közelgő hőséggel is küzdeni kellett, ehhez képest a körülmények most már-már zavarbaejtően ideálisnak tűnnek, így, alig huszonnégy órával a rajt előtt… Ami csak fokozza a nyomást: most vagy soha. Itt a nagy esély. Avagy méné, tekel. Hogyan osszam fel a távot? Romkomosan – négy maraton, egy temetés –, mint egy idióta – 4.30-al elindulok, Keszthelytől pedig megoldom idegből –, mnemotechnikai géniuszként, mint egy futótárs szokta – „Emlékezetből fogom lefutni a távot” –, úgymond lazán – „Bulikaaaa…!” –, szorongva, tépődve, vesződve. Tíz félmaraton. A sarokig és vissza ötszázszor. Az Aldiig és vissza százhúszszor. Negyvenkét [sic!] szigetkör. Valahogy ebből semmi sem túl biztató.

Biztató viszont a korai ébredés. A hűvös idő. A leutazás. A barátok. Az izgalmak a rajtban. A rozsdás tagok, aztán egyszer csak, huhú, már megyünk, ez már az! Biztatóak a kaptatók, a felhők és a napsütés, a szél és az eső, a tó látványa, a zöld-zöld-zöld az erdős szakaszokon, ez a sok kis fiszemfaszom bájos település, amelyek közül egyre többhöz kötnek emlékek. Jó emlékek akár. Biztatóak a tavalyi emlékek, rövid találkozások és együttfutások ismeretlenekkel – „Te mire szoktál ilyenkor gondolni? […] Nézd, kacsák!” –, a barátságos toitoiok, a segítők, a frissítők, a csippantók, a korty vizek, a citromok – minden lépés. A sétány Tihanynál. A lugas Szigligetnél.

Betegesen félek az újabb sérülés(ek)től, vannak is kedvezőtlen jelek, de azért bizakodom. A távtól legalább nem tartok: kíváncsiság, izgalom, zen. Harminc év után már elég jól ismerem a testem, érzem, miben vagyok gyenge, miben erős, tudom, hogy mik a veszélyforrások. Három forgatókönyv van: sérülés miatt feladás; megtörés és lassú bevánszorgás; az eredeti terv végrehajtása és a célidő elérése. Holnap kiderül. Egy üszkös kis csomó az árokban, ahogy a költő mondja: párállott, most kőhalom. Vagy, bár legyünk őszinték, erre kevés az esély: diadalmenet. De talán mindegy is. Kedves kis játék ez, és öröm volna egyszer (egyszer?) megcsinálni, ugyanakkor a futás nyilván nem csak ezt jelenti. A futás azt jelenti, hogy vágyunk a futásra. Az élet felőröl, a napi robot kiüresít, az agy magára hagyott csarnokaiban pedig influenszerek szavai visszhangoznak. A futás más. Futni jó. Remélem, legközelebb lesz miről írni, és ha úgy adódik, természetesen a kudarcról is kell.

Az biztos, hogy várom. Nagyon várom.

Tovább
0

Óda a kísérőkhöz



Drága barátaim!

Megpróbálom még egyszer összegyűjteni – grafomániát és lelkizést ezúttal lehetőleg mellőzve – hogy mi kell, mire figyeljünk.


- A legfontosabb, hogy megpróbáljak mozgásban maradni. Nincs az a lelassulás, ami
problémát jelentene, a verseny második felére még egy egyenletes 8p/km tempó
vagy akár a gyaloglás is elfogadható. Fontos lenne, hogy itt egy idő után akár
agresszívebben ösztönözzetek, hogy menjek tovább, ne álljak le. Ebben azzal is
tudtok segíteni, hogy az evés-ivásomat nem kötjük össze a pontokkal, nem kezdek el
svédasztalozni, hanem azt fogyasztom, amit viszünk, és amit bármikor oda tudtok
adni. Tavaly éreztem a veszélyt, hogy a frissítőasztalok elkezdtek mágnesként
vonzani, hami-hami, egy kis eszegetés persze jó, de nagy hiba az egy percnél
hosszabb leállás. Mivel vagy 50 pont van, belegondolni is rossz, hogy mit jelentenek
a végelszámolásnál a 3-4 perces leállások.


- Vércukor: ezt tavaly kb. jól kezeltük, amiért ismét köszönet, de ha idén hasonló
történik, meg kell próbálnunk gyorsabbnak lenni. 10-15 perc alatt ezt helyre kell tenni,
(a tavalyi csoki + redbull erre jó volt) nem szabad leállni, mert nem leszek
kipihentebb, csak teljesen befordulok. Igaz, tavaly ugye ekkor már a lábam is nagyon
fájt, nehéz helyzet volt. De ha most nincs sérülés, csak egy ilyen simább ájulás-
rosszullét-hányás, abból ki kell jönni 10-20 perc alatt, az 1 óra erre nagyon sok. Nem
azért mondom ezeket, mert a rekordokat kergetem, hanem mert félek, hogy minden
perc, amit állva töltök, leépít és demoralizál.


- Ki kéne nézni előre, hogy hol vannak a legrövidebb, 2-3km-es szakaszok, ahol
Csumi vagy Karesz simán beállhatna mellém. Lassan haladunk, tehát biztos, hogy
akár tíz ilyet is könnyen meg tudnánk együtt futni (persze, csak ha van hozzá
kedvetek).


- Pisi. Elvileg 3-4 óránként lenne egészséges. Érdemes lenne észben tartani, hogy
mikor sikerült (kérdezzétek meg és írjátok fel, ha nem gond), esetleg ellenőrizni a
színét: a sötét szín dehidratációt jelez, a „kólás” szín (ezzel nem találkoztam, csak
most olvastam róla) még súlyosabb problémát, veseelégtelenséget stb. Kéne esetleg
egy műanyagpohár az ellenőrzéshez – de erre csak akkor van szükség, ha már
érzem, hogy valami nem stimmel, ha egyébként jól vagyok, nem kell ezzel vesződni.


- Hányás/hasmenés. Ezek sajnos dehidratálnak, legyengítenek, a vízzel minden más
is kiürül, amire szükség lenne. Szóval egy hányás után jól jön, ha valaki mellettem
van, egy darabig együtt sétálunk, és közben folyamatosan tud itatni. (Nem szokott
hányingerem lenni, a hasmenés is elkerült eddig. De bármi megtörténhet.)

- Idén készülnünk kell az esőre is. Egy csomó váltásruha kell majd, ha este lehűl. A
két évvel ezelőtti tapasztalatom, amikor még váltóban mentünk, hogy hiába volt
nappal 40+ fok, később kimerülten, hajnalban, esőben már három rétegben futottam,
és szükségem is volt rá. Nemcsak az esti lehűlés számít, hanem fáradtan a test is
kevesebb hőt termel. Szóval erre sötétedés felé majd érdemes gondolni.


- Kaja: hozok szendvicseket, géleket, shotokat, leírom majd egy papírra, hogy kb.
hogy képzelem, mikor mit veszek be. Az első két óra lemehet csak itallal, utána
óránkén be kell vinni valamit, 1 banán, 1 gél, néha (mondjuk 4-5 óránként)
megpróbálom a szilárdat is. Olyan 3-4 óránként jöhet sótabletta és/vagy
magnézium/egyéb shot (féldecis innivaló), ez így együtt remélhetőleg már elég. Ivás
értelemszerűen folyamatos, minden ponton iszom majd + tavalyi tapasztalat, hogy a
citrom nagyon jól esik.


- Folyadék: óriási mértékben a hőmérséklettől függ. Ha normális az idő, akkor elég
lehet, amit a frissítőpontokon kapok, bár azért jó, ha néha ti is adtok valamit. Ha
meleg van (napközben ez is esélyes), akkor valószínűleg kell a plusz. Ehhez az a
logikus, ha nem a frissítőponton találkozunk, ahol amúgy is tudok inni valamit, hanem
két pont között. Persze ilyenkor a kezembe is tudtok adni majd egy-egy félliterest,
emiatt nem kell külön mellettem jönni.


- Shot / Sótabletta: ezek fontosak, de nem szabad eszetlenül túltolni, úgyhogy
figyelni kell, hogy mikor mennyi, jegyezzük ezt is. Majd külön felírom, milyen
bontásban képzelem


- Red Bull: a csodaszer. de csak délután / este akarom elkezdeni, és kettőnél többet
valószínűleg nem érdemes, illetve nem szabad.


- Sör tavaly egyáltalán nem jött be, de az alkoholmentes jó lehet, talán veszek még
addig.


- Próbáljátok online követni, hogy hol vagyok, írni a tempómat, időeredményeket. Az
nagyon jó volt tavaly, amikor Öcsi szólt, hogy túlságosan felgyorsultam: ezekre
szükség van. Igaza volt, akkor is, ha én „nem éreztem”, mert mindegy, hogy mit
érzek, 5.20-as tempó alá nem kéne bemenni, az ideális az 5.30-5.40. Azt el tudom
képzelni, hogy az első néhány órában egy szakaszra becsúszok 5.10-5.20 körülire,
ettől még nem is fogok összeomlani, de nagyon jó, ha ilyenkor szóltok, hogy álljak
vissza. Később természetesen még a 6.00–7.00 is bőven-bőven jó tempó lesz, illetve
a verseny harmada után már nem valószínű, hogy ezzel foglalkozni kéne, megyek,
ahogy tudok. Nehéz elképzelni, hogy 120-nál hirtelen felgyorsulok, ha mégis:
nézzétek kérlek a részeredményeket, és szóljatok, ha valami gyanús.


- Álomidő: 24 óra. Keszthely 86km-re van, ezt 8-8,5 óra alatt (du. 15.00) el kellene
érni. Ez 5.35-5.55-ös tempó. Ez ugye a nappali + dimbes-dombos szakasz, vagyis
ezután „könnyebb” lesz, cserébe persze a fáradtság. Tavaly 15 óra kellett 130-hoz,
úgy, hogy ebben volt kb. egy óra kifekvés. Tehát most 14óra alatt el lehetne jutni 130-ig, ha szerencsénk van. Így még 10 óra jutna a maradék 90-re, amihez koncentráltnak kell maradni, de teljesíthető. Ezek szerintem reális számok, de persze bármi megtörténhet.


- Az ultra a tapasztaltak szerint folyamatos válságmenedzsment. Tavaly azért nekem
estek ki szakaszok, a legalábbis enyhén módosult tudatállapot szinte garantált,
nektek ilyenkor is (ilyenkor főleg) figyelni kell, hogy normálisan frissítek és rendben
haladjak. Én se tudom, hogy lenne-e kedvem üvöltözni magammal, hogy „te gyenge
#&##, mit álldogálsz már itt, menjél már a #&#&#& tovább”, és nem is feltétlenül erre biztatlak titeket sem, de könnyen előfordulhat olyan helyzet, ahol szükség van a
határozottságotokra. Volt egy maratonom, ahol az utolsó tizesen nagyon
szenvedtem, egy haverom jött velem, mondta, hogy álljak már meg inni egy korty
kólát, én meg nyavalyogtam, hogy nem-nem, nem kell – na, ez tipikusan ez a
helyzet, ilyenkor sajnos muszáj lesz majd fejbe vágnotok, hogy de, akkor most
lenyugszunk és iszunk.


- Kell naptej. Hozok, abból jut mindenkinek.


- Kell dörzsölődés elleni krém, azt is hozok.


- Fájdalomcsillapító vészhelyzetre.

Kb. ennyi. Ti is mondjátok, ha bármi még eszetekbe jut.


Mindezek mellett a legfontosabb: próbáljuk jól érezni magunkat, ez örömfutás, nem
kínszenvedés. Ha az is lesz benne, hát lesz, de ne aggódjunk ezen, amíg nem
muszáj. Úgy számolok, hogy az első 1-2 óra még izgulás, bemelegítés, de utána jó
volna hosszú órákig lazán utazni, mosolyogni. Utána majd meglátjuk.
Ha van halál, van feltámadás is. Amíg nincs sérülés, végig lehet menni.
Köszönet, nagyon-nagyon, de erre a részére utána még visszatérünk a bulin és/vagy
temetésen. De nagyon köszönöm, igazán – nélkületek kilátástalan lenne.

Hála,
Kevin

 

Tovább
0

Pihidüh



Két hét múlva UB. Mint mindenki tudja, az utolsó két hét már az aktív regeneráció időszaka. Szépen-lassan belehízhatunk a rajtruhánkba, mentálisan felkészülhetünk az előttünk álló feladatokra, bemagolhatjuk például a hatvanvalahány váltópont pontos koordinátáit és külön mindegyikhez a tervezett célidőket, és így tovább. Kétségkívül ez a felkészülés legfeszültebb időszaka, és ez a feszültség olykor „kisülhet”: a szakirodalom erre alkotta meg az általam különösen szórakoztatónak talált „taper tantrum” kifejezést, ami nagyjából a „pihidüh” szókapcsolattal adható vissza. A pihenés egy adott pontján a futót irracionális szorongás szállja meg, hogy nem edzett eleget és/vagy egyszerűen csak irgalmatlanul rájön a minél erősebb tempójú futhatnék, és nyargal egy erősebb, kétórás fartleket, aminek a végén leolvad a Garminja, és csak addig örülhet a résztávos PB-jének, amíg eszébe nem ötlik, hogy ezzel bizony hazavágta a felkészülését – no, persze, nem teljesen, de a formaoptimalizálásnak bizonyosan nem ez a legjobb eszköze. Persze az se mindegy, hogy tíz nappal a verseny előtt rontunk ki betyárkodni még egy „utolsót” (és még egyet, és még egyet…), vagy közvetlenül a verseny előtti éjszakán, ne adj isten, reggelen, mint az egy anekdota szerint többekkel is megtörtént vendégországban futott maraton előtt: miközben az iparos reggel hétkor a gőzölgő kávéja fölé hajol, nyílik a panzió ajtaja, és a szobatársa vágtat be tövig leizzadva: „Szia, nem tudtam aludni, mentem egy tizenötöst, szerinted jó ötlet volt?”

Talán ezeket a lelki-mentális buktatókat is érdemes szem előtt tartanunk, amikor a szokásos „a futás fejben dől el” mantrát ismételgetjük. Ez ugyanis nem csak a verseny idejére érvényes. Sőt nem is csak a verseny előtti időszakra, de bizonyos értelemben arra is, hogy közvetlenül utána mit csinálunk – ezzel persze (megfelelő pihenés, táplálkozás) az adott verseny eredményét már nem befolyásoljuk, a jövőt azonban igen. A verseny versenyen kívül dől el. Ahogy a szamurájok mondogatják: szenvedj a dodzsóban, nevess a harcmezőn. Vagy Vasherceg Wellington, aki utólag annyit fűzött a waterlooi csatához, hogy szegény Napóleon sorsa valójában már a cambridge-i íjászpályákon megpecsételődött… Persze, oda lyukadunk ki, hogy az edzés határozza meg, hogy mire vagyunk képesek a „megmérettetésen”, ez triviálisan igaz, de ennél többről van szó: ha van egy komolyabb futócélunk, akkor azzal valójában minden pillanatban viszonyban vagyunk, és ezt a viszonyt gondoznunk kell. Ez éppen nem az állandó, neurotikus rágondolást és végtelen rágódást jelenti, hanem azt, hogy hosszabb időszakokra – napokra-hetekre – képesek legyünk akár elengedni is. (Mármint nem magát a futást és az edzést, csak azt, hogy folyamatosan a versenyen agyaljunk.) 

Bármilyen extrém feladat vár ránk, úgy kell lefutni, mintha a parkba indulnánk. Már Euripidész is megírta, hogy „a pihidüh felfalja a lelket.” Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Talán azt, hogy nem kívánt izomkárosodást is okozhat. Úgyhogy csak nyugi.

 

Tovább
0
«
123

Run. Die. Repeat.

blogavatar

“Miért esnek el az emberek gyakran futás közben?" Διὰ τί μᾶλλον θέοντες ἢ βαδίζοντες πίπτουσιν; - Arisztotelész

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek