Igen, az „A”-t kihagyom, de majd megírjuk azt is, amfetamin, alkohol, apátia. Tehát „Á” mint álom. Nyilván ugyanaz, mint a huszonöt évvel ezelőtti fonyódi nyári tábor óta mindig: bugyuta aggodalmak, hogy a nagy esemény előtt otthon hagyok ezt-azt, mondjuk a zoknim (elég baj), esetleg a cipőm (uh-oh), de leginkább: egyszerűen mindent. Tehát, egyszer csak ott vagyunk az UB-n, és nincs nálam semmi. „Nem tűnt fel, hogy utcai ruhában szálltam be a kocsiba, táska nélkül?” „Nem.” Semmi baj, most indul csak be igazán a gyár: most majd emlékezetből kell megoldani. El is kezdődik a futam, kilátástalan, de legalább fájdalommentes kóválygás a sötétben, talpalatnyi területen, cél és tájékozódás nélkül. Homályos elképzelések a távról és az eltelő időről. Néhányan menőznek, négypercesekkel kilőnek a rajtban, hamarosan a hátukat sem látni, a többiek – több száz fősre duzzadt, békésen legelő csorda – megindulunk utánuk, hamarosan sűrű nádas, mocsár, és amikor már jönne a kétségbeesés, bekapcsolnak a viharjelzők, és az Úr hangja, „amelyet olyannak hallottam, mintha harsona szólt volna hozzám” [Jelenések 4:1], derűsen végigdübörög a tájon: a szintidőt három hónapra növelték!
Nem nehéz kitalálni, hogy Doktor „Intervall” Freud mit szólna ehhez: ez a kis álomkép valójában nem más, mint pozitív vágyteljesítés, ráadásul felső fokon, minden itt van hozzá: az idő mint tényező eltűnik, a felszereléssel kapcsolatos végeláthatatlan baszakodás eltűnik, a konkurencia (mi az?) eltűnik, csak egy békésen hömpölygő, lassú, ágas-bogas tömeg marad, akik kedélyesen heherészve botorkálnak előre az elíziumi messzeségben sejtett cél felé. És vágyteljesítés persze leginkább a primer tény miatt, hogy végre ott vagyok, sőt ott vagyunk. Egyszerre nyomatékossá téve a kollektívát és a létezés tényét. A világbéke ötven év múlva jő el, amikor majd a tengerek színét végeláthatatlanul elborítják a forróságtól szétpukkadt bálna- és tintahaltetemek, amikor a sarki jégkörök egykori helyét néhány fekete emlékbója jelöli csupán, és Új-Szahara (értsd: a Balkán) tücsökciripeléstől zajos homokjában a megmaradt emberiség kart-karba öltve futja, nyilván csak edzésnek, a tizenkétórásait.
Régen nyilván inkább repültem, most már futok álmomban. Hasonló, talán még jobb is, valami gazdagabb testtapasztalat, szenzuális kielégülés. Azonkívül, mivel az álomban minden magától értetődő, ilyenkor nem kínoz az a kérdés sem, hogy: miért? minek? merre és meddig? Jó, erre kivételesen ébren is van válasz: UB, 221km, csak egyszer, csak most, utána soha többé, ha jó lesz, azért nem, ha rossz, akkor azért.
Van terv? Nincs terv. Heti 100-110km, hol így, hol úgy, alapvetően a kelleténél kicsit mindig erősebben, nehogy bármit is fejlődjek tőle, a hosszúak legalább tisztességgel mennek, 40-50km, néhány Gellérttel, nyom a táska, nyom a cipő, fájdogál. Anyu, hol vagy ilyenkor, miért nem főzöd a haboskakaót. Nem, nem kínszenvedés, általában még nagyon távoli a tűréshatár, bár komfortzónának azért nem nevezném, a frissítően kellemesen bőven túl, de a heroikusan küzdelmesen még innen, egyfajta unott kínlódásban, kilátástalan átokföldjén tengődöm. Ez az edzés, örök szürkezóna, így ne csináld! Polarizálni kéne ezt is, véget vetni valahogy ennek a keserű monotóniának. A Nap tükörtojás, amely undorral tölt el, a szél azt susogja, hagyd abba, a szigeti rekortán futóhomok. Lassú düh bontogatja szárnyát. Vízbe lökni innen a kvadokat, a bringóhintókat, az elektromos rollereket, a bámészkodókat, az influencereket, akik pont ebben az órában lőnek magukról mosolygós stockfotót a menedzserükkel. Vízbe mindenkivel. Három kör, unalom, bár érdekes, hogy mindig van felfedeznivaló, lassan húsz év után is. Érdekes, hogy milyen sok korábbi futás pillanatai felidézhetőek már-már rémületes pontossággal. A tavaly januári kis húzódásom jégben-latyakban. (Pár nap után rendbe jött, de valamiért mégis nyomot hagyott bennem.) Tizenöt-hat évesen a kezdetek. Még stopper se, semmi se, pedig jó lenne tudni, mi volt akkor. A spártai százas utolsó köre másfél éve. 68 percre ment 3 kör, jó is így, elégedett vagyok, csak az a baj, hogy álmodtam az egészet, a rántottámat eszem a szakadt alsógatyámban, ki kéne takarítani a konyhát, de a tojástól mindig úgy megfájdul a gyomrom, hogy egész nap csak feküdni leszek képes. Nincs más hátra, emlékezetből kell megoldani.
