Mennyi az annyi? (2.)

(Technikai malőr miatt az előző poszt derékba tört – ez az alsó fertálya.)
Tehát, egy épeszű edzést olyan 70-90 perc közé tennék. 40-50 perc is jó lehet, de minek, ha attól nem
fáradok el, viszont már karnyújtásnyira az a mennyiség, amit nem pironkodva írok be az
ellenőrzömbe? Mondjuk 10 perc „bemelegítés” a Szigetig, amivel csak az a gond, hogy a laza
tempóból – ld. még: bemelegítés – agorafób rohanás lesz néhány szűk mellékutcán és a Körúton. Az
abszolút kedvenc persze a Nyugati aluljáró, ahol, hogy is mondjam, az MSZP standját jobbról, a Mi
hazánkét pedig balról igyekszem kerülni. Erről ennyi talán elég is.

De visszatérve a kezdetre: az első egy percben sok minden eldől. Felveszel egy ritmust, és van egy
pont kábé százötven méterre, ahol az órámra nézek. (Ezután még kb. 1km-nél és 2-nél, majd a
szigetkör kezdeténél és mindegyik kör végénél, hogy ezzel ellenőrizzem magam, de nem bámulgatom
félpercenként.) Mondjuk azt, hogy 47 másodperc az átlag. De mi van akkor, ha ma éppen 49-et
mutat? Legyek ideges, kapcsoljak rá? Máris? Őrültség. Főleg, hogy a 47 is kicsit gyorsnak tűnik. És ha
legközelebb 44? Ez volna az ún. „fejlődés”? Dehogyis. Ez az ún. vadbaromkodás, amire, bármit hoz is
egyébként ez a nap, tuti, hogy nincs szükség. Ha pont most akarom megfutni a PB-met a szokásos
távomon, az csak még egy ok arra, hogy ne menjek 47 alá. De akkor hogy lesz belőle PB?

Ezek az agyzsibbasztó számolgatások persze bármikor (és bármennyiszer) elvégezhetőek. Nem is
mondom, hogy mindez teljesen értelmetlen, de nyilvánvalóan jobb visszafogni – mellesleg nem csak
az elejét, hanem az egészet, és esetleg az utolsó harmadát, illetve közben néhány szakaszt erősebben
megtolni. Persze ezt – elvben – mindenki tudja, amit azonban talán sokan – köztük én is – csak
tanulnak, hogy miként ültessék át mindezt a gyakorlatba: hogyan tanuljuk meg a kontrollált futás
művészetét. Ezen nem csak (pulzus)kontrollt és egyebeket értve, hanem valami olyasmit, amiről a
fiatal Schwarzenegger egy próféta magabiztosságával mondta: „You have to be in the muscle. You
have to be the muscle.” Tehát: hogy a futás minden perce tudatos legyen, ne álmodozás, ne legyünk-
már-túl-rajta, ne hobbi, ne sport, ne létkérdés, ne identitás, hanem: futás. Figyelem. Fókusz.
Borzalmasan nehéz ez. Valószínűleg a sprinterek a legjobbak ebben. Ahogy megyünk felfelé távban,
egyre nehezebb, egyre komplexebb feladatot jelent fókuszálni úgy, hogy a figyelem óhatatlanul
kiterül az időben, szaporodnak az elterelések, a terhelés is hullámzóvá válik stb.

Visszatérve a korábbiakra: kíváncsi lennék, másnál mi a recept. Nekem a heti 90-110 a tavalyi
hatóráson 77km-re (77,374m), ennél kevesebb (heti 70-80) pedig négy, három és két éve a
maratonokon 3ó16p, 3ó4p és 3ó3p-re volt elég. Persze világos, hogy az UB-n szinte teljesen mindegy,
hogy a kisebb távokon egyébként milyen tempót ment az ember.
Ezek jó amatőr idők, de semmi több. Mindegy, hogy ki mennyit tud, a lényeg, hogy munkája és
öröme legyen benne. Percy Cerutty, a legendás és kissé bogaras edző egyszer kihívta az olimpikon
tanítványát egy mérföldre. Simán vesztett – végül is negyven évvel volt idősebb a riválisnál –, de
amikor beért, közölte, hogy ő nyert. Na, ne szórakozz, tata, micsoda, miért? Azért, mert én többet
beleraktam – hangzott a válasz. Úgyhogy ennyi, nálam nem a kijelző a megbecsülés mércéje, hanem,
hogy ki mennyit rak bele. Ha egy rákból felépülő, ezernyi bajjal küzdő személy a semmiből eljut a
sub4h maratonig, az ne érne (minimum) ugyanannyit, mint amikor egy gyerekkorától fogvapályaatletizáló csődör röhögve kipenget egy 2ó40perceset? Ez a „vita” újra és újra fellángol az
ultrafutó csopiban – de erről majd, Hölderlinnel szólva (ez a Hyperion utolsó sora): Legközelebb
bővebben.

És akkor egy kicsit a technikai részletekről. Tulajdonképpen csak kísérletezem, próbálkozom, nem
különösebb nagy fantáziával, de az alapelveket persze betartva: ezek szerint az ultrára való
felkészülés nagyjából azonos a maratonival, leszámítva, hogy a (jellemzően hétvégi) hosszúfutásunk
legyen még hosszabb.

A célom a heti 100km volt, egy-két kisebb zökkenővel sikerült. Íme, az elmúlt tíz hét: 115, 95, 80 (+50
bicaj), 85, 115, 110, 100, 105, 60, 105. A 80-as héten elfoglaltság miatt nem tudtam futni, plusz meg
is fáztam, ezért aztán a rákövetkező hét is visszafogottabb lett. A 60-as héten hasonló történt.
Tíz hét persze kevés, a január nagyon gyenge volt, a február közepes – ezeket leszámítva viszont az
egész tavalyi év viszonylag intenzív, kevés kihagyással.
Egy jobb 110-es hét nagyjából így néz ki, ami kevesebb lett, abból valami kimaradt. 15km-nél (65-
70perc) ritkán megyek kevesebbet, 20km-nél (90-95perc) ritkán többet, kivéve a hosszút.
hétfő: -
kedd: 15km
szerda: 20km
csütörtök: 15km
péntek: -
szombat: 10km
vasárnap: 50km
A 15km-ek általában olyan 4.20-as tempóval mennek, a 20km 4.30-al. Próbáltam heti egyszer
résztávozni: két szigetkör, 500 gyors (3.40), 500 lassú (5.00-5.30). A vasárnapi hosszún 40-50km volt
belőve, nagyjából 5percessel kezdve, végére esetleg kellemesen lassulva. Egy óra városi körözés után
Lágymányos, majd onnan Gellért hegy, ebben ugye – legalábbis az én útvonalamon – van 6db
kemény emelkedő. Jobb napokon ez kétszer-háromszor is megvolt. Sajnos kicsit későn jöttem rá,
hogy ezt – az ismétlést – alapnak kellene venni.
Az alapelv tehát az eszetlen km-halmozás, a „minőségi” munka – variációk, fartlekek, résztávok, több
dombfutás stb. – háttérbe szorításával. Épp ellenkezőleg tehát, mint Wilson Kipsang: „Öreg vagyok,
ma már a minőség fontosabb, és csak heti 200-at megyek.” Amennyire tudom, az elit maratonisták
heti 240km körül futnak, de Paula Radcliffe állítólag 300-at ment. Lőrincz Olivér edzőpápa az UB-
egyénieknek szóló jótanácsaiban számomra kissé fenyegetően 160km-es hetekről beszélt – biztos
vagyok benne, hogy ennél akár lényegesen kevesebbel is becsülettel teljesíthető az UB, ahogy persze
az is kétségtelen, hogy minél több, annál jobb.
Mindenkinek megvannak a határai, pontosabban mindenki eldönti idővel, hogy számára hol van az a
határ, ami komfortos: nekem ennyi fér az életembe, ennyit tudok élvezni, a 100-nál, a heti 4-5óra + vasárnapi hosszúnál többet nem kíván a szervezetem. Több futás talán adhatna még valamit (például:
több futást), de vészesen sok időt-energiát vonna el mástól (sorozatnézés, állatkertbe járás,
sakkozás).

„A kezdet roppant kényes időszak”, ahogy Irulan hercegnő rebegi fátyolos hangján a Dűne nyitójelenetében. Úgy is mondhatnánk: minden kezdet nehéz, de ez nem teljesen igaz, hiszen a kezdethez mindig hozzáad valamit a felfedezés öröme, az első szárnypróbálgatásokat támogató fuvallatok, tavaszi szél vizet áraszt, nap melengeti a tar főt, bugyog az ifjúság. Ilyen elkezdeni a futást is: persze, az ember szenved, de az eufória mindenért többszörösen kárpótolja.

Ehhez képest az újrakezdésben csupán a kezdet küszködése van jelen, annak derűje nélkül.

Korai futóéletemet erősen megkeserítették ezek az újrakezdések – focisérülést követő, egyhónapos fekvések utáni első kocogások, amelyek alatt végig csillagokat láttam, avagy csupán a szimpla lustaságból eredő, többhetes-hónapos (éves?) kihagyások, és mindehhez még az újbóli nekiveselkedés során a folyamatosság elvének teljes figyelmen kívül hagyása. Mint egy vadbarom, előre, mintha ne történt volna semmi, ne lett volna renyhe kocsonya abból, ami feszes rost volt addig. Fiatalon ez talán még belefért, de harminc felett már nem nagyon. Ilyenkor bizony elképzelhetetlennek tűnik nemhogy a fejlődés, de már az is, hogy az ember valaha kényelmesen meg tudja futni ugyanazt, ami alig pár héttel korábban még félálomban is ment. 4.30-al 20km? Most olyan 5.30-al megy 5-6km. Esetleg megcsinálni még tíz fekvőtámaszt a végén? Kész öngyilkosság.

A helyzetet nagyban segíti, ha a futás az életünk részévé válik, ezzel a különböző okokból beálló kényszerszünetek száma – és remélhetőleg: tartama – lecsökken, és így az újrakezdés fájdalma is mérsékelhető. A helyzet azonban korántsem ilyen rózsás, mert, legalábbis tapasztalatom szerint, a test hozzászokik a terheléshez, és azonnal reagál a megvonásra. Ez az azonnal esetemben az egy pihenőnapnál hosszabb időt jelenti. Két „üres nap” után a harmadikon érezhetően nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném. Érthető: a futás keménydrog, ami súlyos elvonási tünetekkel jár. Ne szépítsük, függők vagyunk, és csupán abban lelhetünk vigaszt, hogy amíg testvéreink és barátaink a munkahelyi stressztől, az életük fölött helikopterként köröző anyukájuktól, egzisztenciális szorongásoktól, megfejthetetlen matematikai paradoxonoktól, a kiszámíthatatlan időjárástól, az atyaúristentől vagy bármi egyébtől függnek, addig mi olyasmitől, amivel környezetünknek és magunknak is csak jót teszünk. Ha attól függünk, amit mindenestül szeretünk, az már nem függés: elköteleződés. Ehhez persze valóban szeretni kell a futást, a nyomorúságokkal, kudarcokkal, fájdalommal együtt.

És egy kis helyzetjelentés. Három hét van hátra az UB-ig, sikerült persze az utolsó pillanatokra teljesen szétcsúszni. 221km-t kéne menni, most örülni fogok, ha 10-ig eljutok. Nehéz éjszakák. A közelgő kudarc réme, egy árokba borult, kihunyó test látványa. Valahol gúnyos nevetés hangzik fel a sötétben. Kívülről látom magam, ahogy kívülről látom magam, ahogy kívülről látom magam: május 11., szombat este, kellemes, nyári áporodás, lápi lidércek. Vajon mit hoz majd ez a verseny? Egy dolog a pár napja beütött gyomorrontás miatt összeomló közérzetem, ám ennél most jobban aggasztanak a lábam jósfájásai – ha ez így marad, az egészből nem lesz több, mint egy szomorú félmaraton. Épp egy tizede a távnak. Se. Csomagolni kötszert, kétszáz gélt, harminc ekit, artézi kutat, egy fotóalbumot a családról, hogy legyen mit nézegetni, ha kell valami inspiráció. Fiam, vigyázz! Járt utat járatlanért el ne hagyj! Elcsomagolni mindent, hogy egy utánfutóban ott lötyögjön utánam a dögletes életem.

Lassan rá kéne lazulni a dologra, ami nem könnyű feladat, tekintve, hogy utoljára akkor izgultam ennyire, amikor fel akartam kérni Lujzit, hogy táncba vihessem a megyebálban. Végül is csak háromszázezer lépés, annyi, mint a kanapétól a hűtőszekrény. Csak add, Uram és Teremtőm, add, hogy ne (megint!) sérülésen ússzon el minden. Dögpecsét. Koporsó. Gyászmise. Nem! Egy napot adj, mint Leopold Bloomnak, hogy feljusson a nap és az éj csúcsára. Háromszázezer lépés Dublinban vagy a Balaton körül. Egy gonosz, bonyolult tó.

Bármi lehet. De ha a mai tízes meglesz, akkor menni fog – indulok, feleim!

Igen, az „A”-t kihagyom, de majd megírjuk azt is, amfetamin, alkohol, apátia. Tehát „Á” mint álom. Nyilván ugyanaz, mint a huszonöt évvel ezelőtti fonyódi nyári tábor óta mindig: bugyuta aggodalmak, hogy a nagy esemény előtt otthon hagyok ezt-azt, mondjuk a zoknim (elég baj), esetleg a cipőm (uh-oh), de leginkább: egyszerűen mindent. Tehát, egyszer csak ott vagyunk az UB-n, és nincs nálam semmi. „Nem tűnt fel, hogy utcai ruhában szálltam be a kocsiba, táska nélkül?” „Nem.” Semmi baj, most indul csak be igazán a gyár: most majd emlékezetből kell megoldani. El is kezdődik a futam, kilátástalan, de legalább fájdalommentes kóválygás a sötétben, talpalatnyi területen, cél és tájékozódás nélkül. Homályos elképzelések a távról és az eltelő időről. Néhányan menőznek, négypercesekkel kilőnek a rajtban, hamarosan a hátukat sem látni, a többiek – több száz fősre duzzadt, békésen legelő csorda – megindulunk utánuk, hamarosan sűrű nádas, mocsár, és amikor már jönne a kétségbeesés, bekapcsolnak a viharjelzők, és az Úr hangja, „amelyet olyannak hallottam, mintha harsona szólt volna hozzám” [Jelenések 4:1], derűsen végigdübörög a tájon: a szintidőt három hónapra növelték!  

Nem nehéz kitalálni, hogy Doktor „Intervall” Freud mit szólna ehhez: ez a kis álomkép valójában nem más, mint pozitív vágyteljesítés, ráadásul felső fokon, minden itt van hozzá: az idő mint tényező eltűnik, a felszereléssel kapcsolatos végeláthatatlan baszakodás eltűnik, a konkurencia (mi az?) eltűnik, csak egy békésen hömpölygő, lassú, ágas-bogas tömeg marad, akik kedélyesen heherészve botorkálnak előre az elíziumi messzeségben sejtett cél felé. És vágyteljesítés persze leginkább a primer tény miatt, hogy végre ott vagyok, sőt ott vagyunk. Egyszerre nyomatékossá téve a kollektívát és a létezés tényét. A világbéke ötven év múlva jő el, amikor majd a tengerek színét végeláthatatlanul elborítják a forróságtól szétpukkadt bálna- és tintahaltetemek, amikor a sarki jégkörök egykori helyét néhány fekete emlékbója jelöli csupán, és Új-Szahara (értsd: a Balkán) tücsökciripeléstől zajos homokjában a megmaradt emberiség kart-karba öltve futja, nyilván csak edzésnek, a tizenkétórásait.

Régen nyilván inkább repültem, most már futok álmomban. Hasonló, talán még jobb is, valami gazdagabb testtapasztalat, szenzuális kielégülés. Azonkívül, mivel az álomban minden magától értetődő, ilyenkor nem kínoz az a kérdés sem, hogy: miért? minek? merre és meddig? Jó, erre kivételesen ébren is van válasz: UB, 221km, csak egyszer, csak most, utána soha többé, ha jó lesz, azért nem, ha rossz, akkor azért.

Van terv? Nincs terv. Heti 100-110km, hol így, hol úgy, alapvetően a kelleténél kicsit mindig erősebben, nehogy bármit is fejlődjek tőle, a hosszúak legalább tisztességgel mennek, 40-50km, néhány Gellérttel, nyom a táska, nyom a cipő, fájdogál. Anyu, hol vagy ilyenkor, miért nem főzöd a haboskakaót. Nem, nem kínszenvedés, általában még nagyon távoli a tűréshatár, bár komfortzónának azért nem nevezném, a frissítően kellemesen bőven túl, de a heroikusan küzdelmesen még innen, egyfajta unott kínlódásban, kilátástalan átokföldjén tengődöm. Ez az edzés, örök szürkezóna, így ne csináld! Polarizálni kéne ezt is, véget vetni valahogy ennek a keserű monotóniának. A Nap tükörtojás, amely undorral tölt el, a szél azt susogja, hagyd abba, a szigeti rekortán futóhomok. Lassú düh bontogatja szárnyát. Vízbe lökni innen a kvadokat, a bringóhintókat, az elektromos rollereket, a bámészkodókat, az influencereket, akik pont ebben az órában lőnek magukról mosolygós stockfotót a menedzserükkel. Vízbe mindenkivel. Három kör, unalom, bár érdekes, hogy mindig van felfedeznivaló, lassan húsz év után is. Érdekes, hogy milyen sok korábbi futás pillanatai felidézhetőek már-már rémületes pontossággal. A tavaly januári kis húzódásom jégben-latyakban. (Pár nap után rendbe jött, de valamiért mégis nyomot hagyott bennem.) Tizenöt-hat évesen a kezdetek. Még stopper se, semmi se, pedig jó lenne tudni, mi volt akkor. A spártai százas utolsó köre másfél éve. 68 percre ment 3 kör, jó is így, elégedett vagyok, csak az a baj, hogy álmodtam az egészet, a rántottámat eszem a szakadt alsógatyámban, ki kéne takarítani a konyhát, de a tojástól mindig úgy megfájdul a gyomrom, hogy egész nap csak feküdni leszek képes. Nincs más hátra, emlékezetből kell megoldani.