Két hét múlva UB. Mint mindenki tudja, az utolsó két hét már az aktív regeneráció időszaka. Szépen-lassan belehízhatunk a rajtruhánkba, mentálisan felkészülhetünk az előttünk álló feladatokra, bemagolhatjuk például a hatvanvalahány váltópont pontos koordinátáit és külön mindegyikhez a tervezett célidőket, és így tovább. Kétségkívül ez a felkészülés legfeszültebb időszaka, és ez a feszültség olykor „kisülhet”: a szakirodalom erre alkotta meg az általam különösen szórakoztatónak talált „taper tantrum” kifejezést, ami nagyjából a „pihidüh” szókapcsolattal adható vissza. A pihenés egy adott pontján a futót irracionális szorongás szállja meg, hogy nem edzett eleget és/vagy egyszerűen csak irgalmatlanul rájön a minél erősebb tempójú futhatnék, és nyargal egy erősebb, kétórás fartleket, aminek a végén leolvad a Garminja, és csak addig örülhet a résztávos PB-jének, amíg eszébe nem ötlik, hogy ezzel bizony hazavágta a felkészülését – no, persze, nem teljesen, de a formaoptimalizálásnak bizonyosan nem ez a legjobb eszköze. Persze az se mindegy, hogy tíz nappal a verseny előtt rontunk ki betyárkodni még egy „utolsót” (és még egyet, és még egyet…), vagy közvetlenül a verseny előtti éjszakán, ne adj isten, reggelen, mint az egy anekdota szerint többekkel is megtörtént vendégországban futott maraton előtt: miközben az iparos reggel hétkor a gőzölgő kávéja fölé hajol, nyílik a panzió ajtaja, és a szobatársa vágtat be tövig leizzadva: „Szia, nem tudtam aludni, mentem egy tizenötöst, szerinted jó ötlet volt?”

Talán ezeket a lelki-mentális buktatókat is érdemes szem előtt tartanunk, amikor a szokásos „a futás fejben dől el” mantrát ismételgetjük. Ez ugyanis nem csak a verseny idejére érvényes. Sőt nem is csak a verseny előtti időszakra, de bizonyos értelemben arra is, hogy közvetlenül utána mit csinálunk – ezzel persze (megfelelő pihenés, táplálkozás) az adott verseny eredményét már nem befolyásoljuk, a jövőt azonban igen. A verseny versenyen kívül dől el. Ahogy a szamurájok mondogatják: szenvedj a dodzsóban, nevess a harcmezőn. Vagy Vasherceg Wellington, aki utólag annyit fűzött a waterlooi csatához, hogy szegény Napóleon sorsa valójában már a cambridge-i íjászpályákon megpecsételődött… Persze, oda lyukadunk ki, hogy az edzés határozza meg, hogy mire vagyunk képesek a „megmérettetésen”, ez triviálisan igaz, de ennél többről van szó: ha van egy komolyabb futócélunk, akkor azzal valójában minden pillanatban viszonyban vagyunk, és ezt a viszonyt gondoznunk kell. Ez éppen nem az állandó, neurotikus rágondolást és végtelen rágódást jelenti, hanem azt, hogy hosszabb időszakokra – napokra-hetekre – képesek legyünk akár elengedni is. (Mármint nem magát a futást és az edzést, csak azt, hogy folyamatosan a versenyen agyaljunk.) 

Bármilyen extrém feladat vár ránk, úgy kell lefutni, mintha a parkba indulnánk. Már Euripidész is megírta, hogy „a pihidüh felfalja a lelket.” Mit is tehetnénk ehhez hozzá? Talán azt, hogy nem kívánt izomkárosodást is okozhat. Úgyhogy csak nyugi.