A korábbi poszt végén felmerült az UB díjazásának, illetve a díjazás hiányának a problémája. Szüksége van-e a versenynek arra, hogy nagyobb vonzerővel rendelkezzen az elit számára, hogy szenzációsabbnál szenzációsabb eredmények szülessenek, és ezzel növekedjen a presztízse? Valószínűleg igen – csakhogy az ultrafutásban ez nem a pénzen múlik. A Spartathlanon egy babérkoszorú a nyeremény (természetesen minden célba érkező számára), az iszonytató melegben tartott Badwateren egy övcsat, az UB-n tulajdonképpen az érmen kívül semmi (bár idén volt finisher póló).

Jól van-e ez így-e, vagy mégiscsak magyar buhera (hiszen az UB a Spartával ellentétben ki van tömve szponzorokkal), netán ajándék lónak ne nézd a fogát, a győztes boldogan talicskázza haza a bödönnyi fehérjét meg a karácsonyig kitartó gélhalmokat, avagy mégiscsak dukálna mellé egy ATM, amelyből a fővédnök a záróünnepségen elővarázsol mondjuk egymillió forintot. Ha már meg kell nevezni egy összeget, ez reálisnak tűnik: nem észvesztően sok, de van – címlettől függően – súlya, szép kerek összeg, lehet belőle venni huszonöt pár szép, középkategóriás cipellőt. Aligha akadna a mezőnyben bárki, aki a fejét csóválva azt mondaná, hogy a mindenkori győztes ezt ne érdemelné meg.

Mégis, azoknak a táborához kell csatlakozzam, akik azt mondják, jobb, amíg erről lemondunk. Természetesen a győztesek bármit megérdemelnének, a „személyszállítással foglalkozó” Bódis Tamás éppúgy, mint a Spartathlont 2017-ben eszement idővel – 22óra – megnyerő litván Szorokin, aki a záróünnepségen azért nem tudott részt venni, mert haza kellett repülnie dolgoznia. (Ha jól tudom, krupié egy kaszinóban.) De tegyük a kezünket a szívünkre: miért érdemelnek ők, harminc éves, erejük teljében lévő csődörök többet, mint az a negyveniksz esztendős, jellemzően többgyermekes anyuka, aki pár év futás után egyszer csak az UB-n találja magát, és „csak” (lol!) 29 órával tud célbapöfögni? És még talán nem is neki a legnehezebb, hanem annak a rigor mortistól eldarabosodott kollégának, aki már Fonyódnál nem tudta, hogy melyik kezénél van a Balaton, és nem, nem a hiányos készülés miatt, hanem mert cukorbeteg, felhólyagzott, rossz hírt kapott otthonról, elájult, gyomorrontása van, epét hány, csillagokat lát, de még akkor is megy előre, amikor nem csak a frissítőállomásokat pakolták össze előtte, de magát a versenyközpontot is – az egész turistaövezet kiürült, de azért ő 35 óra után is battyog előre – dehogy, csak szeretne battyogni –, és láss csodát: egyszer csak beér. Nincs ott senki, de ő körbeért. Lefekszik a sétányon, lehunyja a szemét, és boldog. Aztán mondjuk meghal. Vagy érte jönnek. Mindegy – ő vajon mit érdemel? Nyereményutalványt? Egymilliót? Ötvenezret?

A fenti példa talán nem túl szerencsés, kissé ódzkodom is a futás efféle heroizálásától, a fájdalom mitizálásától, önmagunk szándékos és túlzó leamortizálásától, a halálgyakorlatoktól és a nyílt egészségkárosítástól. Mégis, a díjazás visszatartása – pontosabban: a mindenki számára azonos és szimbolikus mértékű díjazás – látszik az egyetlen lehetőségnek arra, hogy minden futó teljesítményét egyaránt és egyenlő mértékben elismerjük. Ezzel meg is érkezünk a futás etikai dimenziójához: a futás által evidensen azokhoz a hagyományos erkölcstanokhoz kerülhetünk közelebb, amelyek a részvétben, a másik szenvedésének elismerésében és bizonyos fokú együttes átélésében látják a helyes, emberhez méltó élet, távlati célként a boldogság elérésének lehetőségét. Nem hiszem, hogy a futásnak általában vagy az ultrázásnak szükségszerűen együtt kéne járnia a fájdalommal, de azért ne ámítsuk magunkat: száz fölött már a kiscsikó sem rúg akkorát. A bölcsek szerint ne légy bunkó másokkal, mert nem tudhatod, hogy nem épp aznap reggel halt-e meg az anyjuk. A még bölcsebbek szerint akkor se légy bunkó, ha pont tudod, hogy nem halt meg aznap reggel senkijük. A lényeg, hogy nem tudhatjuk, mi zajlik a másikban, mennyi küzdelmet, nyomort, fájdalmat hordoz magában. Azaz mégis: futás közben megsejthetsz róla valamit. Akivel egyszer igazán együtt futottál, és nem egy fél szigetkört, vagy a busz után, vagy a focipályán, hanem akivel komolyan együtt futottál, ami persze ritka – paradox módon épp a versenyek adnak erre a leginkább lehetőséget, ahol egymás ellenfelei helyett jó esetben a rajttól a célig egymás segítői vagyunk –, az már örökre a barátod marad.

József Attila mennyi pénzt keresett az Ódával? Dosztojevszkij A félkegyelművel? Jó, a semminél többet, kapott érte negyven kopejkát, de… Nem mintha a művészek vagy a(z él?)sportolók ne érdemelnék meg az anyagi támogatást, ezzel együtt konkrét teljesítményeket ilyen módon nem lehet csörgőpénzre váltani. Jobb ez így, és nem a rasszista érv miatt, amely szerint ahol felbukkan a pénz, ott „megjelennek a kenyaiak” – miért zavarna bárkit is jobban egy kenyai, mint egy brit, belga, lengyel stb. győzelem? Engedjük ezt el, és inkább lottózzunk, túlórázzunk, rámoljunk ki egy bankot / és vagy vegyünk fel hitelt ugyanonnan, illetve ne tévesszük szem elől a célt: a futás a barátság sportja.